Örökség - 25.

Lerúgom magamról a takarót, és felkelek a földről. Tom és Destiny már nincsenek az ágyban, és szobában sem. Egy pillanatra mindenféle szörnyűség száguld végig az agyamon. Lehet elrabolták őket a drunok. Nem – rázom a fejem -, ha elrabolták volna őket, felébredtem volna a dulakodásra, hiszen a többiek nem adták volna könnyen magukat. És az ágyaik be vannak vetve. Ezek szerint csak kiugrottak valahová. De azt még mindig nem értem, hogyan sikerült észrevétlenül kilopózniuk. Lehet, túl fáradt voltam tegnap, és olyan mély álomba zuhantam, hogy akár egy bomba is robbanhatott volna mellettem, arra sem ébredtem volna fel. Remek, ezt nem engedhetem. Többé ilyen nem fordul elő. Éberebben kell aludnom, különben könnyen bekövetkezhet a baj.

Amíg összedobálom az egyik sarokba az ideiglenes ágyam. Des-ék lépnek be a szobába kezükben egy-egy papírzacskóval, amikből bagettek lógnak ki.  A gyomrom azonnal megkordul, pedig este sikerült befalnom egy egész beefsteaket.

- Azt hiszem, jókor érkeztünk – mosolyog Destiny és lerakja az ajtó melletti kisasztalra a zacskót. – Gondoltuk, szerzünk egy kis ennivalót, hiszen ma nem nagyon lesz időnk éttermekbe járkálni, és az edzés kiveszi az erőnket.

- Kösz, jól tettétek. – Két lépéssel átszelem a szobát, és azonnal a kifliért nyúlok, majd beleharapok. Destiny összehúzott szemmel néz rám, de nem szól semmit, inkább fej rázva az előbb összedobált takaró halom felé lép, és összehajtogatva az ágyára teszi. A második bagetthez már egy kevés felvágottat is eszem, aztán jóllakva, újult erővel elkezdem felvázolni a napi programunkat. – Szóval, akkor, mint ahogy Tomnál is, a védekezéssel kezdjük. Aztán jöhet pár ütésforma, majd kicsit a kondidat pumpáljuk fel, hogy jobban bírd a tempót. Persze Tom – nézek felé –, te is gyakorolni fogsz. Aztán Desitny, a mágia harag nélküli felélesztését fogod gyakorolni. És ha ez menni fog, amihez azért kell egy kis idő, akkor a pontos irányítását fogjuk gyakorolni. A harag precízséget kölcsönöz, de anélkül rengeteg gyakorlás kell. És bevallom, még nekem is szükségem van gyakorlásra – húzom el a számat, hiszen még igazán nekem sem volt időm teljes mértékben elsajátítani a harag nélküli célzást. Ez az út nem csak Des és Tom képzése lesz, hanem az enyém is.

- Okés, és amíg ti a mágiát próbálgatjátok, addig én is bevetem a képességeimet, és utána nézek egy kicsit az Appalache-nek – Tom bólint, és előveszi a laptopját a táskájából.

- Rendben – mondom, majd felállok, és az ajtó felé indulok. Tegnap idefelé láttam egy raktárépületet, ami eléggé elhanyagoltnak tűnt. Szerintem az megfelelő lesz számunkra. Beszámolok róla a többieknek is, aztán beülünk az autóba és közelebbről is megnézzük magunknak az ideiglenes gyakorlópályánkat.

Amikor kiszállunk a kocsiból, és körbenézek, valóban használatlannak néz ki az épület. A szürke vakolat mállik lefelé, és a vékony ablakok is a legtöbb helyen betörtek. Viszont belül teljesen üres. Vagy mindent elvitt a gazdája, vagy az évek során apránként megfújták a még itt maradt cuccokat. Viszont nekünk tökéletesen megfelel. Igaz, nem állnak rendelkezésünkre olyan eszközök, mint otthon, de majd kitalálok valamit.

Rendben – csapom össze a tenyerem. – Ez tökéletes lesz nekünk. Szerintem ne is húzzuk az időt, álljunk neki. – Besétálok az óriási terem közepére, majd Destinyék felé intek, és közelebb jönnek hozzám. – Tehát akkor a védekezés. Tom, mivel neked is gyakorolnod kell, ezért te leszel Des ellenfele. Álljatok szembe egymással – utasítom őket, és ők szó nélkül teljesítik a parancsomat. – Des, szorítsd ökölbe a kezed, és emeld magad elé úgy, hogy az egyik kezeddel a fejedet, a másikkal a felsőtestedet tudd védeni. – Leveszem a pólómat, és vékony csíkokra tépkedem, majd bekötözöm vele Tom kezét. – Fásli helyett megteszi. Persze, próbálj megállni, mielőtt eltalálnád Des-t, nem azért hoztalak ide titeket, hogy agyonverjétek egymást.

- Persze. Eszemben sem volt bántani Destinyt – rázza a fejét Tom.

- Hé-hé, fiúk, ne bánjatok úgy velem, mint egy lánnyal – szól közbe Des. – Ha állandóan engem féltetek, akkor sosem jutunk egyről a kettőre, oké? – Mindketten megadóan bólintunk, majd Destiny kezét is bekötözöm. Amikor puha bőréhez érek, egy kicsivel tovább elbabrálok a kötözéssel, majd gyorsan észhez térve, hátrébb állok, és további parancsokat osztogatok. Mindketten szó nélkül teszik, amit mondok, és egyre ügyesebben végzik el a feladatokat. Destinyt Tom csak nagy nehézségek árán tudja eltalálni, mert a lány mindig jó ütemben emeli védekezésre a kezét.

- Remek, akkor most jöjjön a támadás. Tom, te pedig védekezel. – Felállnak ismét egymással szembe, de ezúttal Tom veszi fel a védekező pozíciót. – Oké. – Destiny mögé lépek, és megfogom a kezét, hogy beigazítsam a megfelelő tartásba. Haja finom illata egy pillanatra elvonja a figyelmem a dolgomról, és csak azt kezdem magamban kántálni, hogy: koncentrálj, koncentrálj! Végül sikerül megmutatnom Des-nek, hogyan tartsa az ökleit, majd ismét félrelépek. – Próbálj utat találni a kezei közt – buzdítom, mire egyet Tom felé suhint. Nem volt gyenge ütés, de Tom kezei hárították. Majd még egy és még egy követi az elsőt, míg egyre ügyesebben nem megy neki, végül sikerül Tom arcához elég közel férkőznie a fiú kezei közt. – Szuper! – kiáltom. – Oké, akkor most ellenem… mindketten – adom ki ismét a parancsot, amitől először meghökkenek, majd elindulnak felém. – Ne kíméljetek, nem kell visszafognotok magatokat. Gondoljatok valamire, ami miatt haragszotok rám. Biztosan van olyan – mosolyodok el, de nincs időm sokáig a poénomon kuncogni, mert az első ütés azonnal érkezik is, mégpedig Destinytől. Hirtelen jött, de sikerül kihajolnom előle. Azonban a lány nem fogja vissza magát. Úgy tűnik, komolyan gondolta, amit mondtam. És ha valakinek van miért haragudnia rám, az Destiny. Sorozatban érkeznek az ütések tőle, kiegészülve Tom püfölésével, azonban Destinyéin érezni, hogy dühből jönnek, így egyre pontatlanabbak is.

- Állj! – tartom fel a kezemet. – Oké, akkor most felejtsétek el, amit mondtam. Ne haragból üssetek – jelentőségteljes pillantást vetem Des-re -, hanem keressétek a gyengepontomat. Mindennek és mindenkinek vagy gyengéje. Kinek jól látszik, kinek kevésbé, de mindenkinek van. Még a drunoknak is. Csak meg kell találni. – Mindketten bólintanak, majd érkezik még pár ütés felém, és végül Destinynek sikerül gyomorszájon találnia. Kétrét görnyedek a fájdalomtól. És próbálok nyugodtan lélegezni, hogy kevésbé fájjon. Kezemet a gyomromra szorítom, és úgy érzem, a reggel megevett kaja hamarosan utat talál magának felfelé.

- Bocsánat, nem akartam – ugrik hozzám azonnal Des, és a hátamat kezdi simogatni, amitől még rosszabb lesz a helyzet. Erőt veszek magamon, és kiegyenesedem.

- Nincs semmi, jól vagyok. Te pedig nagyon ügyes. Azt hiszem, mára ebből elég is lesz ennyi – mondom, visszaszorítva a fájdalmamat. Destiny hiába csak félig demrah, az ereje olyan, mintha teljesen az volna. – Akkor most egy kis erőléti edzés. Tizenöt kört fussatok le körben a helyiségben. – Ismételten nem kérdeznek semmit, szó nélkül futni kezdenek. Én pedig megpróbálom kiüríteni a fejemet és a mágiára koncentrálni. Ha meg kell mutatnom Destinynek, hogyan használja helyesen, akkor illő lenne nekem is megfelelően használni.

Leülök a terem közepére, hogy a fal mentén futó többiektől a lehető legtávolabb legyek, lehunyom a szemem és engedem, hogy a mágia elárassza a testem minden porcikáját. Érzem, ahogy felmelegszik bennem minden. Kezeimet magam elé emelem, és egy apró tűzgömböt hozok létre a tenyereim között, a narancs fény megvilágítja a szürke betont alattam. Megvárom, míg a többiek kikerülnek a látómezőmből, és elhajítom a gömböt a betonon éktelenkedő fehér folt felé. De az egy méterrel arrébb csapódik a földbe, égésnyomot hagyva maga után. Újabb tűzgömböt képzek, és megint eldobom oda, ahova az előbb akartam, ezúttal kicsivel közelebb landol, de még mindig nem oda, ahova akarom. Hangosan elkáromkodom magam, mire a többiek felfigyelnek, és egy pillanatra megállnak.

- Nem lazsálni! – nézek rájuk mérgesen, mire tovább futnak. Én pedig egy újabb gömböt próbálok a célba dobni, de ezúttal még inkább megpróbálom elengedni magam. És végre sikerül eltalálnom a fehér foltot. Csak egy valami idegesít: hogyan fogom lenyugtatni magam, mikor körülöttem a drunok elsődleges feladata az lesz, hogy minél előbb eltegyenek láb alól.

Még egyszer megpróbálom nyugodt állapotban, majd nem koncentrálok, inkább próbálok arra gondolni, hogy miattam kerülhetnek óriási veszélybe a többiek. Nem is kell több, azonnal érzem, hogy mérges leszek, haragszom magamra, haragszom az örökségemre.

Tom biztos helyre rejtette el, és senkinek sem árulta el rajtam kívül. Jobb, ha minél kevesebben tudnak róla. Alig bírom visszafogni magam, hogy csak kis gömböt alkossak, és amint kialakul a tenyereim között, azon nyomban el is hajítom. Meglepetésemre sikerül eltalálnom a foltot, ezért újabbal próbálkozom, ami szintén sikerül.

Mikor a többiek készen vannak a tizenöt kör megtételével, körém gyűlnek, és várják az újabb teljesítenivaló feladatokat.

- Tom, te menj vissza, zuhanyozz le, majd nézz utána az Appaleche-nek, hogy fel tudjunk készülni a további útra. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne tovább maradnunk, arrébb kell állnunk. Az estét még itt töltjük, de holnap korán indulunk. Kár, pedig ez a hely nagyon jó a gyakorláshoz, de majd találunk másikat.

- Oké, akkor visszamegyek, és be is pakolok, hogy minél hamarabb tudjunk indulni.

- Rendben, köszi. Mi még egy kicsit gyakorlunk, aztán megyünk utánad. – Jó érzés belegondolni, hogy a délutánt egyes egyedül tölthetem Destiny társaságában, de közben szörnyű is egyben, mert fogalmam sincs, meddig bírom még legyőzni a vágyat, hogy bevalljam neki, hogy viszonzom az érzéseit.

Miután Tom elmegy, Des-hez fordulok. Arcán apró cseppekben gyöngyözik a verejték, de szemében olyan elszántságot látok, hogy elmosolyodom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogja bírni már az első nap a kiképzést, pedig még ha nem is sok feladatot kértem tőle, mostanra már rég ki kellett volna purcannia. De nem, ő még itt áll előttem, kihúzott háttal, és arra vár, hogy újabb feladatot osszak ki neki.

- Akkor most jöjjön a mágia. Azt mondtam, hogy le kell győzni a haragot, ha jól akarod használni. Azonban, rájöttem valamire. Nem magát a haragot kell legyőznöd, hanem azt, hogy a harag átvegye feletted a teljes uralmat. A haragot nem lehet legyőzni, főleg nem egy olyan helyen, ami tele van drunokkal. Csak igyekezni kell, hogy észnél legyél, ne az irányítson téged.

- Értem. Tehát a harag megengedett, csak kis mértékben – foglalja össze az imént hallottakat Destiny.

- Igen. Készen állsz? – kérdem.

- Készen – bólint.

- Oké, akkor most gondolj valamire, ami méregbe tud gurítani! De ne engedd, hogy átvegye a teljes irányítást. – Várok egy picit, míg Des megtalálja a megfelelő emléket – amiknek valószínűleg ismét főszereplője vagyok -, aztán újra megszólalok. – Rendben, gyűjtsd össze a mágiát a kezedbe! Érezd, hogy végigszáguld az ereidben, és minden egyes porcikádon. – Destiny lehunyt szemmel koncentrál, és mikor kinyitja a szemét, fehér szilánkok millióit pillantja meg két tenyere között, amik egy nagy gömbformába gyűlve készen állnak, hogy az ellenségre hajítsák őket. – Szuper vagy. És most, látod azt a fehér foltot a padlón? – kérdem az előző célpontomra mutatva. Des bólint. – Akkor próbáld meg azt eltalálni. – Felemeli a kezét, és elhajítja a gömböt, amit apró szilánkokra hullik, amint a földbe csapódik, pontosan oda, ahova kellett neki. Ezek az apró szilánkok, most mind a drunok bőre alá férkőztek volna - egy olyan drun sincs, aki háromnál több becsapódást kibírna. Még párszor elpróbáltatom vele, és a legtöbb egyenesen a fehér foltba csapódik be.

Utána a gyorsaságra megyünk rá. Nem elég a pontosság, ha előbb téged találnak el a lassúságod miatt. Beletelik egy kis időbe, míg Des mágikus reflexei megerősödnek, de végül egész jól megy neki.

A fizikai erő és a mágia összerakását máskorra halasztom, mert nem akarom, hogy már az első nap teljesen kimerüljön. Leülünk a falnak támaszkodva, hogy kicsit kipihenjük magunkat. Egyre sötétebb lesz a teremben. Úgy tűnik, az egész napot edzéssel töltöttük. Kezdem is érezni, hogy ismét fel tudnék falni egy egész marhát, amit a gyomrom is hangosan megjegyez.

- Köszönöm – szólal meg mellettem Destiny, aki eddig két térde között pihentette a fejét.

- Mit köszönsz? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Hogy segítesz nekem… mindenben.

- Oh, hát igazán nincs mit. Ha már nem csak én vagyok az egyedüli demrah a világon, akkor legalább te is legyél egy kicsit olyan, mint én. Tudod, örülök, hogy itt vagy, és hogy az vagy ami. Rossz egyedül lenni a világon.

- De nem voltál és nem is vagy egyedül. Itt van Greta, Giselle, Tom és… én is – mosolyodik el.

- Igen, de az nem ugyanaz. Te…, mindegy, hagyjuk – állok fel és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem őt is. – Ideje mennünk. – Megfogja a kezem és mintha egy apró szikra villanna fel a bőrünk között. És nem amolyan költői megfogalmazásban, hanem a szó szoros értelmében. Destiny felnéz rám a kezünkről; ezek szerint ő is észrevette. – Biztosan túlságosan is fel vagyunk töltődve mágiával – mondom, és indulni szeretnék, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni és levenni róla a szemem. Ajkai egyszerűen megbabonáznak, nem tudok ellenük küzdeni. Közelebb hajolok hozzá és érzem, hogy a szívem majd’ kiugrik a helyéről. De mielőtt összeérne a szánk, elrántom a fejem, és mintha mi sem történt volna, a kijárat felé sietek, de közben mindenem ég a vágytól, hogy legalább még egyszer megcsókolhassam. Nem merek hátranézni, de hallom, hogy lassan követ engem. A legszívesebben most futnék megállás nélkül, de nem akarom egyedül hagyni.

Beülök az autóba, megvárom, míg ő is beszáll és visszahajtok a szállásra. Egész úton csöndben ülünk egymás mellett. Szemem sarkából látom, hogy Des az ablakon bámul kifelé az időközben beállt sötétségbe, és szemét törölgeti a kezével. Alig várom, hogy végre visszaérjünk, nem bírok tovább kettesben lenni a lánnyal.

Mikor végre megérkezünk, azonnal kiugrok a kocsiból és beviharzok a szobába. A táskáink az ágyon hevernek félig megpakolva, mellettük a többi cuccunk. Tom laptopja is az ágyon nyugszik kinyitva, de ő sehol. Felemelem a számítógépet és Tom e-mailfiókja tárul elém, egy üzenettel a főlapon, ami Dylantől érkezett.

Örökség - 24.

Greta némán hallgat a vonal másik végén. Soha nem könyörögtem senkinek sem. Ha valami kellett, elintéztem magamnak. De most valóban csak rá számíthattunk. Nélküle tűt keresnénk a szénakazalban.

Végül hallom, ahogy nagyot sóhajt, majd megszólal.

- Rendben. És mit akartok, miben segítsek? Megteszek mindent, csakhogy épségben megússzátok az egészet. Az lenne a legjobb, ha odautaznék.

- Nem, nem akarok miattad is aggódni – rázom a fejem, pedig tudom, hogy nem látja.

- Miattam? Nat, mit gondolsz, ezek után én mit fogok csinálni? Ülök a hintaszékben és kötögetek, míg ti a drunokkal harcoltok?

- Nem is tudtam, hogy tudsz kötni? – próbálok egy kis humort becsempészni a beszélgetésbe, hogy Greta nyugodtabb legyen, de pont az ellenkezőjét érem el.

- Ne gyere itt a hülyeségeiddel, kölyök! Életekről van most szó. Jaj, ezt egész életemben bánni fogom. – Elképzelem, hogy Greta most a homlokát ütögeti. Mindig ezt csinálja, mikor nehéz döntés előtt áll. – Mire van szükséged?

- A drunok búvóhelyére. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Nekünk kell megtalálnunk őket. Azt hittem, hogy ilyenkorra már rég kapcsolatba lépnek velünk, de semmi. Nem várhatunk tovább.

- Értem. Legutóbb az Appalache hegység felől hallottunk róluk, azon belül is a déli vidéken. Ha ott lesztek, biztosan érezni fogjátok őket. Elég sokan vannak ahhoz, hogy ne tudják elrejteni az energiájukat. Az egyik alakulat másfél hete elindult oda, de semmi hír felőlük. Attól tartunk, hogy… Nat, nem engedhetem, hogy egyedül menjetek oda.

- Greta, ezt már megbeszéltük. Nem lesz semmi gond. Destiny erős. Még bele kell jönnie, de erős. Út közben majd képzem őt.

- De te már gyerekkorod óta ezt tanulod. Nem leszel képes kitanítani ilyen kis idő alatt.

- Gyorsan tanul, és már volt szerencséje elintézni pár drunt. – Greta hangja elakad, majd megköszörüli a torkát.

- A barátnőd már ölt drunt? – kérdi olyan meglepődött hangon, mintha azt mondtam volna, megnyertem a lottó főnyereményt.

Nagy vonalakban elmesélem, mi történt pár nappal ezelőtt. Greta nem tudja hova tenni a dolgot, hiszen ez az egész új neki. Mióta a szüleim meghaltak, mindenki azt hiszi, én vagyok az utolsó demrah a világon, pedig nem. Ráadásul Destiny képes gyógyítani. Nagyon régóta, hogy nem volt köztünk olyan demrah, aki ezt a képességet birtokolta volna. – Nat, kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra!

- Ígérem, és ha netán egy hajunk szála is meggörbülne, esküszöm, hogy kitekerheted miatta a nyakamat.

- Arra mérget is vehetsz, hogy megteszem. Minden jót, és szóljatok, ha segítségre van szükségetek!

- Köszönjük. Ti is vigyázzatok magatokra. Szia – köszönök el, majd kinyomom a telefont.

Tehát az Appalache hegység déli része. Remek, át kell szelnünk az egész kontinenst. Sürget minket az idő, de igaza van Gretának, nem ugorhatunk fejest a mély vízbe. Először meg kell tanítanom Destinyt egy-két, vagyis jó pár dologra, és itt van Tom is. Vele már elkezdtem az edzést, és rengeteget fejlődött, de nem emberekről van szó, hanem vérszomjas drunokról. Az lenne a legjobb, ha kimaradna az egész vérrontásból.

- Mit mondott? Merre vannak? – Tom hangja ránt vissza a gondolataimból. Belenézek a visszapillantó tükörbe és látom kissé meggyötört arcát. Végre sikerült megszereznie Courtney szívét, erre tessék, elrabolják tőle, szó szerint. Nem tudom, mire lenne képes, hogy kiszabadítsa a lányt, de abból ítélve, hogy neki akart ugrani Dylannek, azért mert ocsmány dolgokat mondott a lányról, arra következtetek, hogy a drunoktól sem rémülne meg. És egy valamire rájöttem a napokban: azzal nem érünk el semmit sem, ha fejjel rohanunk a falnak.

- Az Appalache hegység déli részén – válaszolok, miközben visszafordulok az kormány felé. Lesz még időm elmondani neki, hogy jobb lenne, ha nem jönne be velünk a fenevad fészkébe.

- Akkor most repülőre ülünk?

- Nem – rázom a fejem. – Egyelőre maradunk, és edzünk. Destinynek még sok mindent kell megtanulnia, és neked is, elsősorban a türelmet. – Des hangos nevetésben tör ki. Nem tudom, mi ütött belé, de megvárom, míg kineveti magát, és csak azután kérdezem meg.

- Mi ilyen nevetséges? – kérdem végül, miután kipirosodott arccal, nagyokat lélegzik.

- Csak, hogy te beszélsz nekünk türelemről? Te sem vagy éppenséggel a türelem mintaképe, nem gondolod? – emeli meg a szemöldökét.

- Ha-ha, nagyon vicces – rázom a fejem, mert egyáltalán nem találom viccesnek, amit mond. – Nem megyünk haza, az út során megtanítalak titeket pár dologra. Motelben szállunk meg, és egy-két napnál nem maradunk sehol sem tovább. Nem akarom, hogy felkészületlenül érjenek minket a drunok, mert abból a csatából mi kerülnénk ki vesztesként, ha egyáltalán élve kikerülnénk. Haladunk egyre közelebb az Appalache felé, és mikor úgy érzem, felkészültetek, repülőre ülünk, és megkeressük a többieket. Viszont igyekeznünk kell, mert az időnk vészesen fogy.

- Rendben – hangzik egyszerre mindkettőjük válasza.

Addig vezetek, míg esteledni nem kezd. Mikor a nap lemenni készül, keresünk egy motelt, ahol leparkolok, és a recepcióhoz megyünk.

Csak két ágyas szobával tudnak szolgálni, én pedig nem akarok különválni a többiektől, jobb, ha együtt maradunk, így kivesszük azt az egy szobát.

Nem hoztunk sok holmit, mindenkinél csak egy hátitáska van, amibe tényleg csak a legszükségesebb dolgokat pakoltuk be.

Visszamegyek a kocsihoz, míg a többiek elfoglalják a szobát, és kiveszem a táskákat a csomagtartóból.

Mikor a szobába lépek, meglepődök, hogy milyen kicsi. Nagyobbra számítottam, de ebben éppen hogy csak elfér a két ágy, és egy kis tévé. Na és a fürdőszoba, az aztán tényleg kicsi. Nem akarok egyből az út elején sok pénzt költeni a szállásra, ki tudja, milyen eszközökre lesz még szükségünk, így csak erre futotta.

És a többiek is úgy gondolták, jobb nem feltűnősködni, ezt könnyedén ki tudtam fizetni készpénzzel, így nem kellett kártyával fizetni, sem nagyobb összeget levenni a számláról. Nem tudni, kiket állítottak maguk mellé a drunok, akik könnyedén le tudnak minket nyomozni. És ugye most még nem vagyunk felkészülve a drunokra. Még nem, de hamarosan igen…

- Rendben – dobom a táskákat az egyik ágyra. – Együnk valamit, majd pihenjük ki magunkat, holnap kezdjük az edzéseket. – Egész nap alig ettünk valamit, csak a Giselle által csomagolt szendvicseken éltünk, de legalább jó hosszú utat sikerült megtennünk.

- Nekem le kell zuhanyoznom – szólal meg Des, majd megfogja a táskáját és besétál a fürdőbe. Kis idő múlva a víz csobogni is kezd.

- Nem messze innen láttam egy kajáldát – mondja Tom. – Ott ehetnénk valami mást is a szendvicsen kívül. Jó volt, meg minden, de kicsit már a könyökömön jön ki.

- Ja, nekem is.

- Huh, ez jól esett, kicsit felfrissültem – jön ki Destiny a fürdőszobából. Nedves haja a feje tetején kontyba van fogva és egy kényelmes szabadidő nadrágot vett fel, egy laza pólóval, de még ez is jól áll neki. Tom megköszörüli a torkát, és azt veszem észre, hogy Des-t bámulom. Gyorsan észhez kapok, és az ajtó felé indulok.

- Akkor mehetünk vacsorázni? – kérdem a kilincsért nyúlva.

A többiek megindulnak felém, és a kocsit hátrahagyva elsétálunk abba az étkezdébe, amiről Tom beszélt.

Ahhoz képest, hogy vacsoraidő van, nincsenek sokan sem az utcán, sem a vendéglőben. De ennek ellenére a legtávolabbi bokszba ülünk be, és azonnal meg is jelenik egy kiszolgáló csaj. Fekete haja két copfba van kötve, melyek a vállaira hullnak, és szeme olyan erősen ki van satírozva feketével, mintha két nagy fekete lyukba néznék bele.

- Mit hozhatok? – kérdi, miközben le sem veszi rólam a szemét. A többiekre nézek, hogy mit kérnek és Tom szólal meg előbb.

- Én egy lazac-tálat kérek, desszertnek pedig egy nagy kehely csoki fagyit. – A gót csaj végre leveszi rólam fekete szemeit, és lefirkantja Tom rendelését a kezében tartott kis noteszbe.

- Én pedig – szólal meg Destiny – rántott csirkemájat pirított burgonyával, és egy trópusi gyümölcssalátát. – A kis csaj felírta Des rendelését is, majd ismét felém fordul. Óriási mosoly jelenik meg vérvörösre rúzsozott száján.

- És neked mivel szolgálhatok? – kérdi még mindig mosolyogva.

- Én egy beefsteaket kérek tükörtojással és hasábburgonyával. És desszert helyett egy
Glenfiddich whiskyt kérek. – Hatalmasra kerekednek fekete szemei, de nem szól semmit, csak felírja a pappírjára a rendelésemet.

- Hamarosan hozom – mondja, majd elsétál.

Egy darabig nézünk utána, vagyis pontosabban én, mert a többiek engem néznek.

- Mi van? – fordulok feléjük.

- Whiskyt? Nat, nem kéne most innod. Holnap fontos dolgunk lesz, és fejfájással nem hinném, hogy tudsz koncentrálni a dolgodra – húzza el a száját Destiny.

- Nem lesz gond. És ne szóljatok bele! Az én dolgom, mit csinálok, rendben?

- Jól van na, nyugodj le, mi csak aggódunk, tudod, kicsit nehéz napokon vagyunk túl – szól közbe Tom.

- Tudom, bocs, csak… mindegy.

- Amúgy meg, láttad, hogy rád kattant a csaj? – vigyorog.

- Ja, ha nem lenne ilyen fekete, még talán…

- Khm, én még enni is szeretnék, szóval… - Destiny meresztgeti ránk a szemeit. Arca kissé kipirul, és mintha a szemei is elfátyolosodtak volna.

- Akkor holnap mivel kezdünk? – vált témát Tom.

- Először is, megtanítom Des-t, hogyan használja a mágiát harag nélkül. Aztán persze előhozzuk a fizikai erejét. Ha jól használja a mágiát, nem feltétlenül lesz szüksége rá, de soha nem lehet tudni. Tom, te addig nézz utána az Appalache hegység viszonyainak. Mennyire járható, mit kell beszereznünk az úthoz.

- Oké, meglesz. – Nem folytatjuk a beszélgetést, mert a gót csaj megérkezik, kezében három tányérral. Lerakja mindegyikőnk elé a megrendelt ételt, majd távozik.

- Farkas éhes vagyok – dörzsöli össze Tom két tenyerét, majd megfogja az evőeszközöket, és enni kezd. Destiny is követi, és én is nekiállok a beefsteakemnek. Amíg le nem nyelem az első falatot, fel sem tűnik, mennyire éhes vagyok. Egymás után tömöm be a villámmal a húst, a tojást és a krumplit. Miután végzek vele, hálásan dőlök hátra, és a szalvétámért nyúlok. Mikor a számhoz emelem, Tom rám néz és nevetni kezd.

- Mi van már megint? – kérdem tőle.

- Nézz a szalvétádra! – mondja és szemével a kezemben lévő papírra bök. Megfordítom a szalvétát, és számokat pillantok meg rajta, egy telefonszámot. A pult mögött álldogáló fekete hajú lányra nézek, aki kacéran mosolyog rám. Elfordítom a fejem, letörlöm a szám, és összegyűröm a szalvétát, és vele együtt a számokat is.

A desszertet már egy idősebb nő hozza ki nekünk, amit nem is bánok, így nem kell a gót csaj flörtölését elviselnem. Ha másfél évvel ezelőtt találkozunk, talán lett volna esélye, de ma már nem.

Míg a többiek a desszertjüket eszik, én a whiskymet kortyolgatom. A torkom mindig hálás az efféle finomságokért. Hiába is aggódnak a többiek, tudom, hogy meg kell állnom egy pohárnál, ha még egyet iszok, azt egy újabb követné, ami tényleg nem lenne jó a küldetésünkre nézve. Holnap fittnek kell lennem. Nem vesztegethetjük az időt arra, hogy józanodjam. De egy pohár még nem ártott meg senkinek.

Miután végzünk, kifizetem a számlát, és visszamegyünk a motelbe. Tom azonnal beveti magát a fürdőbe, Des pedig az egyik ágyba. Én bevállalom, hogy alszok a földön, hiszen a kiképzésem során volt, hogy napokat az erdőben kellett töltenünk, étel és ital, no meg persze kényelmes ágy nélkül.

Tom után én is lezuhanyozom. Élvezem, ahogy a forró vízcseppek végigfolynak a testemen, és ki sem szállok egészen addig, míg a meleg a csontjaimig nem hatol. Magamra veszek egy fekete pólót, és egy edzőgatyát, majd visszamegyek a szobába. Destiny és Tom az ágyon ülve beszélgetnek, és az egyik ágy mellett egy takaró van leterítve a földre egy párnával.

A többiek észreveszik, hogy a földön kialakított ágyat nézem, és Des magyarázkodni kezd.

- Csak két takaró volt, a recepción voltak olyan rendesek, hogy adtak még egyet. Nem lesz valami kényelmes, de több, mint a semmi.

- Köszönöm, de nem kellett volna, hozzászoktam a földön fekvéshez.

Az este további részét azzal töltjük, hogy elmesélem nekik a kiképzésem részleteit. Destiny nem részesült ilyenben, de az elkövetkező napokban, amennyit csak lehet, be fog pótolni. Azon leszek, hogy minden fontosabb technikát elsajátítson. Egyszer már szembeszállt a drunokkal, de nem tudom, hogy a következő szembenállásnál, hogyan fog reagálni. Én, kilenc éves koromban, mikor először szembekerültem egy drunnal, nem mondom, hogy féltem, de megijedtem. Soha nem fogom elfelejteni azt az átható, fehér tekintetet, mellyel rám nézett. Napokig vele álmodtam, és minden éjjel verejtéktől áztatva ébredtem.

El sem merem képzelni, mit érezhet a kis Ash. Sokkal fiatalabb, mint akkor én voltam, és én tudtam, mikkel állok szemben, ő nem.

Egy jó ideig még némán forgolódunk, egyikőnk sem tud aludni. Soká lesz az, mikor végre ismét nyugodtan aludhatunk. Hallgatom Tom hangos sóhajait, amint azon idegeskedik, hogy nem jön álom a szemére, és Destiny halk szipogását, amint sír. A legszívesebben odabújnék mellé, és magamhoz ölelném, hogy megnyugodjon, de nem teszem meg. Emlékszem, hogy minden apró érintésemmel meg tudtam nyugtatni, de most nem tehetem meg. Nem akarom, hogy kötődjön hozzám.

Fogalmam sincs, mikor aludhattam el, de egyszer csak arra ébredek, hogy a szobában világos van. A nap már felkelt. Ma kezdődik Des kiképzése.

Örökség - 23.

Atemetés után egyenesen visszamegyünk a reptérre. Sajnos a búcsúszertartáson nem vehetünk részt, így is túl sokat kockáztattunk ezzel az utazással. Nem maradhatunk tovább, nehogy veszélybe sodorjunk mindenkit. Greta visszafuvaroz minket, majd könnyeivel küszködve elbúcsúzik, és elindul, hogy csatlakozzon a búcsúzókhoz. Furcsa ilyen gyengének látni, hiszen ő mindig is egy erős nő volt. Amióta csak az eszemet tudom, még soha nem láttam egyetlen könnycseppet sem hullatni.

A repülőn a gyász még nagyobb méreteket ölt bennünk. Némán ülünk, és csak bámulunk magunk elé. Kezem alig néhány milliméterre nyugszik Destinyétől, amitől a szívem hevesebben kezd dobogni. Most már tudom, hogy ő is közénk tartozik, de ha mellettem van, veszélynek teszem ki. Joe-val is az végzett, hogy engem védett. Mindenki engem akar megvédeni, amiatt az átkozott kulcs miatt, és nézzük meg, mi lett velük. Mind meghaltak. Ha őt is közel engedem magamhoz, akkor… Nem, jobb, ha megtartjuk a kellő távolságot. Soha többé nem szeretnék vele otrombán bánni, de ha szükséges lesz, és ha ezzel megóvhatom, kénytelen leszek. Barátság… Csak az lehet közöttünk, a szerelem csak túlbonyolítja a dolgokat, ragaszkodóbbá tesz. Des így is képes volt szinte feláldozni a saját életét értem, nem hagyhatom, hogy ez a dolog tovább fajuljon.

Mikor a kis lámpa felvillan, a kezem automatikusan az öv után nyúl, és bekapcsolja. Észre sem veszem, és a gép már meg is áll. Gépiesen a kijárat felé veszem az irányt, ahol egy ismerős arcot pillantok meg. Legutóbb, mikor Joe-val megérkeztük Los Angelesbe ez a nő firkantotta fel a telefonszámát egy papírra és nyomta a kezembe, ami persze a kukában kötött ki. Ha jól emlékszem, July volt a neve. Látom az arcán, hogy ő is felismert, de a legutóbbi csillogó szemek helyén, csak veszélyes szikrák vannak. Úgy tűnik, valóban arra számított, hogy fel fogom hívni, de hát, így járt. Elsietek mellette, majd bevárom a többieket.

Amint kiérünk a szabad levegő alá, azonnal megcsap minket a forró levegő, vagyis az angliai hűvöshöz képest forró. Fekete ruháink azonnal szívni kezdik magukba a nap sugarait, és Tom homlokán fényleni kezdenek az izzadságcseppek.

Továbbra is némán folytatjuk utunkat hazafelé, majd egyszer csak Tom töri meg a csendet.

- Most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdi.

- Ti szépen hazamentek, én pedig elindulok megkeresni a drunokat – válaszolom, és mint aki ezzel el is intézett mindent, visszafordulok a kormány felé.

- Még mit nem! – Destiny megemelt hangja hirtelen ér mellőlem, összerándulok. – Most már mind együtt vagyunk ebben. Nem várhatod el, hogy itt maradjuk! Ott van a testvérem, és Tomnak is Courtney, nehogy azt hidd, hogy egyedül elengedünk. És most, hogy kiderült… nem az vagyok, akinek gondoltam magam, tudok segíteni neked. Mi van, ha megsérülsz? Én meg tudnálak gyógyítani, és…

- Pont ez az! – förmedek rá. És mielőtt még karambolt okoznék, félreállok az út szélén és leállítom az autót. – Úgy tűnik, te mással sem törődsz, csak másokkal. Des, ha valakit meggyógyítasz, azzal magadnak is ártasz. Az előbb te kérdezted, hogy mi van, ha megsérülök. Ez benne van a pakliban. De, ha súlyosabb lenne a dolog, úgy, mint pár nappal ezelőtt, te megint feláldoznád magad értem. Én viszont… nem bírnám ezt elviselni. Hogyan élhetnék úgy tovább, hogy tudom, még egy ember áldozta értem az életét? Gondolj bele! Te mit tennél a helyemben? – Destiny egy pillanatra elgondolkodik, és ismét könnyek kezdenek csillogni még mindig vörös szemeiben.

- De akkor sem hagyhatom, hogy bajod essen. Azért kaptam ezt a képességet, hogy másokon segítsek. Ha nem tehetem ezt, akkor mi értelme az egésznek?

- Te még mindig nem érted, ugye? – Kezd elfogyni a türelmem. – Ennek az egésznek nincs értelme! Nézd meg, mennyi képességem van, és mégsem voltam arra képes, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. Ráadásul egy olyan világot kell megmentenem, ahol még a jókat sem kímélik. Mi értelme ennek? Semmi, nulla, zéró. Szóval ne papolj itt értelemről, mert az égvilágon semminek sincs értelme! – Hát eljött, eljött megint az a pillanat, mikor megbántom Destinyt. Sejtettem, hogy valamikor be fog következni, de hogy ilyen gyorsan, azt nem gondoltam volna. Ám a könnyek hamar eltűnnek a szemeiből, és helyettük olyan elszántságot látok, mint még soha.

- Már pedig kénytelen leszel magaddal vinni minket! – mondja ellenvetést nem tűrő hangon. – Olyan nincs, hogy nincs értelme semminek. Vagy szerinted értelmetlenül haltak meg a szüleid? Vagy Joe? Nem, ugye? Hiszen itt vagy, életben, és ha nem vetted volna észre, még nem olyan szörnyű a világ, mint amilyennek te hiszed. Nézz magadra, nézz ránk – mutat körbe az autóban -, mi is a jó oldalon állunk. És amíg van jó ebben a világban, addig harcolunk is érte! – Destiny szavai mindenkiből mély meghökkenést váltanak ki, úgy bámulunk rá, mintha most látnánk először. Úgy tűnik, hiába is próbálnék újabb érveket kitalálni – ami valljuk be, nem biztos, hogy sikerülne -, Des hajthatatlan maradna. Beindítom az autót, és visszasorolok az autók közé. Először Destinyék előtt állunk meg, de mielőtt kiszállna a kocsiból, visszafordul.

- Mit mondjak a szüleimnek? – kérdi kétségbeesve. Erre nem gondoltam. Ash és Courtney is eltűnt. És mi is meg akarunk lógni. Nekem nincs kiért maradnom, de Des és Tom? Giselle mióta felszálltunk a gépről egy árva szót sem szólt, fogalmam sincs, mi lehet erről a véleménye. De ha nem akar velünk jönni, az nekem csak jó. Eggyel kevesebb ember miatt kellene aggódnom. De Destiny, Tom, és Courtney szüleinek mit mondjunk?

- Nem tudom, de valamit ki kell találnunk. Mondhatnánk például azt, hogy kirándulni megyünk. Courtney szülei úgy sem nagyon figyelnek oda a lányukra, és a tieid… - elhallgatok, és Des-re nézek.

- Igen, az enyémek sem nagyon rám. Lehet még fel sem tűnt nekik, hogy Ash eltűnt, vagy az is lehetséges, hogy itthon sincsenek. A nevelőapám állandóan dolgozik, és anya is…

- Mit mondtál? – szól közbe Tom.

- Hogy a szüleim biztosan dolgoznak – ismétli meg magát Des.

- Nem, hanem, hogy a nevelőapád. – Tom úgy néz ránk, mintha most világosodott volna meg. – Miért nem tudtam én ezt?

- Talán mert nem tartottam olyan nagy számnak, és mert senkinek semmi köze az életemhez?

- Nem, nem érted. Mi van az igazi apáddal? – kérdi Tom izgalommal teli hangon.

- Nem tudom, anya nem beszél róla, én meg inkább nem is faggatom, nem akarom felszakítani a sebeit. De mire akarsz ezzel kilyukadni? Mi köze a nevelőapámnak, vagy az igazi apámnak mindehhez?

- Nat – fordul felém -, lehetséges az, hogy Des vér szerinti apja demrah legyen? – Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe? Hiszen tudtam, hogy Des-t nem az édesapja neveli. Csakis ez lehet az egyetlen magyarázat.

- Igen, lehetséges. És akkor tőle örökölted a képességeidet – fordulok a lány felé. - És anyukád is azért nem beszél róla, mert nem beszélhet. Úgy ahogy ti nekem, biztosan ő is megfogadta, hogy nem árulja őt el senkinek sem.

- Ez az, biztosan ez az igazság. – Tom úgy bólogat, hogy majd’ leesik a feje a helyéről.

- Akkor tehát anyu mindent tud a ti vagyis a mi – javítja ki magát – világunkról. De azt nem mondhatom el neki, hogy Ash-t elrabolták a drunok, mert akkor tuti kiakadna, és biztosan velünk akarna jönni, és azt nem engedhetem, hogy neki is baja essen. – Jelentőségteljesen Des-re nézek, hiszen én is pont abban a cipőben járok, amiben ő. Én sem akarom, hogy velem jöjjön, mert nem akarom, hogy baja essen.

- Ne nézz így rám – rázza meg a fejét. – Anyu ember, én nem. Már egyszer elbántam a drunokkal. Nem vagyok az a gyámoltalan kis ember, mint akinek mindig is hittetek. Tehát, azt mondom anyáéknak, hogy elmegyünk kirándulni és Ash is magunkkal visszük, hogy ő is szórakozzon egy kicsit, és persze úgy sem tudnának felügyelni rá, tehát muszáj elvinnem magammal. Gondolom megint késő este érnek haza, és reggel korán már mennek is el, így nem is fog feltűnni neki, hogy nincs itthon Ash – mondja el a tervét.

- Oké, ezzel egy szülő letudva. Tom, te könnyebben kimagyarázod az eltűnésed, de mi van Courttal?

- Felhívom a szüleit, és megkérdezem tőlük, úriember módjára, hogy nem aludhatna-e a lányuk nálam, és akkor már elkérem holnapra is, amikorra ugyanis a kirándulást szerveztük.

- Király. Akkor gond letudva. Giselle, te…? – fordulok a nő felé, aki csak némán figyeli a mi kis tervszövögetéseinket. Máskor már biztosan beleszólt volna, hogy ezt nem tehetjük, de most csak ül, és karikás szemeit köztünk járatja.

- Én azt hiszem, maradok. Sajnálom, hogy nem mehetek veletek, de… képtelen vagyok… - Rázza a fejét, és ismét hangos zokogásba tör ki.

- Semmi baj – nyúl hátra Des, hogy megnyugtassa. – Közel álltál Joe-hoz, és nagyon nehéz lehet most neked. És mi sem szeretnénk, hogy bajod essen. És persze kell valaki nekünk, aki itthon felügyeli a dolgokat – kacsint rá Destiny, amitől Gis-nek apró mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Oké, akkor én összepakolom a legszükségesebb dolgokat, és Nat, holnap reggel hatkor nálatok találkozunk.

- Rendben, akkor holnap – bólintok. Megvárom, míg beér a házba, és hazafuvarozom Tomot. Még egyszer átbeszéljük a tervet, majd hazafelé veszem az utat.

Giselle egyenesen a szobája felé megy, hagyom, hogy egyedül maradjon egy kicsit. Ilyenkor jobb, ha senki sem zargat minket semmivel. Hiába is akarnék bármi jót is mondani neki, nem sikerülne. Ilyenkor nincs is megfelelő szó. Nekem sincs kedvem semmihez, úgy érzem, pár nap alatt jó pár évet öregedtem. Fáradt vagyok, de a neheze még előttünk áll, meg kell menteni két ártatlan ember, és el kell pusztítani a drunokat.

Felkullogok a lépcsőn, levetkőzöm, de arra már nincs erőm, hogy a zuhanyzóig is eljussak, így hát csak elnyújtózom az ágyon, és már alszom is.

Hiába aludtam át az egész éjszakát, reggel ugyanúgy fáradtnak érzem magam. Kikelek az ágyból és egy hátizsákba pakolom a legszükségesebb dolgokat. Mikor leérek a földszintre, Giselle egy megpakolt szatyorral fogad.

- Csomagoltam nektek egy kis élelmiszert – mosolyog rám halványan, de látom, hogy mélységesen aggódik.

- Nem lesz semmi baj, megleszünk – kezemet a vállára teszem, majd közelebb húzom magamhoz, és megölelem. – Köszönöm – suttogom a fülébe.

- Azért nagyon vigyázzatok magatokra.

- Vigyázunk, és nem kell aggódnod, van elég pénzem, éhezni sem fogunk. És nem is szándékozom hosszú időre elmenni. De ígérd meg nekem, hogy te is vigyázol magadra. Ne nagyon bízz senkiben, nem tudhatod, ki van velünk, és ki ellenünk.

- Rendben – bólint, majd elindul a bejárati ajtóhoz, mert a kopogásból ítélve, megérkeztek a többiek. Követem Giselle-t, majd még egyszer elköszönök tőle, mielőtt beülnénk az autóba, és elhajtanánk, hogy felkutassuk a drunokat.

A kocsiban első dolgom az, hogy felhívom Gretát. Hiába is akarom eltitkolni előle, hogy magánakcióba kezdünk, rá kell jönnöm, hogy a szenifek nélkül nem fogunk tudni még elindulni sem.

- Igen? – szól bele a női hang a telefonba.

- Szia, Greta, itt Nat.

- Oh, szia!

- Minden rendben ment tegnap? – érdeklődöm.

- Igen, szerencsére minden probléma nélkül el tudtunk búcsúzni J… - Hallgat el egy pillanatra. – És ti is szerencsésen hazaértetek?

- Igen, köszönjük. De, öhm, lenni itt valami. Kérlek, ne húzd fel magad azon, amit mondani fogok.

- Ne idegesíts, mi történt?

- Tom, Destiny és én elindultunk felkutatni a drunokat. Tegnap nem akartam elmondani, a körülményeket figyelembe véve, de…

- Miért? Majd mi elintézünk mindent. Ti még gyerekek vagytok, maradjatok szépen a feneketeken!

- Nem lehet! Des öcsét, és Tom barátnőjét magukkal vitték. És a kulcsot követelik.

- Nem, Nat, eszedbe ne jusson odaadni nekik! – kel ki magából Greta.

- Nem fogom, ezért is akarjuk megtalálni őket. Nem tudom, miért, de nem jelentkeznek. Mi pedig nem fogunk tétlenül ülni és várni, te is tudod, hogy bánnak a drunok a foglyokkal. – Nem akarom felszaggatni Greta sebeit, de nem tehetek mást. Greta nővérét a drunok ölték meg. Vagyis túl sok ideig volt a drunok fogságában. Több mint egy hónapig bírta a fogságot, ami igen nagy erőről tanúskodik, de sajnos nem értek időben oda a többiek, hogy kiszabadítsák.

- És mit akarsz tőlem? Hogy küldjek három gyereket egyenesen a gonosz karmaiba? Nat, lehet, hogy neked még lenne esélyed ellenük, de a többiek…

- Lenne itt még valami – szólok közbe. – Destiny közénk tartozik. Az apja demrah volt. – Greta elnémul a telefon másik vonalán, csak a zaklatott lélegzetvételét hallom.

- Az hogy lehetséges? – szólal meg végül. – Arról tudnunk kéne.

- Úgy tűnik, ez már soha nem fog kiderülni. Az anyja nem beszélhet róla, az apja, mint azt tudjuk – pillantok Destinyre, aki sötétkék szemeivel idegesen engem néz -, hogy meghalt.

- Akkor meg főleg nem kéne a drunokhoz rohannotok. Nat, hagyjátok ránk, kérlek! A drunoknak most már ez egy játék is. Eddig azt hitték, hogy már csak te vagy. De, ha Destiny is demrah, innentől még jobban fogják élvezni. Tudod, milyenek. Számukra maga a mámor, ha megölhetnek egy demrah-t, főleg, ha még a kulcsot is megkaparinthatják közben.

- Nem érdekel, mit akarnak. Én csak vissza akarom szerezni a többieket, mielőtt túl késő lenne. Szóval, Greta, kérlek, segíts nekünk, te vagy az egyetlen esélyünk.