Csak eljött ez a pillanat is

Sziasztok!

Nem tudom, hogy egyáltalán maradt-e még valaki itt, megérdemelném, ha nem. Rengeteg idő telt el azóta, mióta utoljára írtam. Nagyon nagyon sajnálom!!!
Nem mentegetőzök, meg ilyenek, csak annyi, hogy nagyon nem volt szép tőlem.
De igyekeztem, és most már addig nem nyugodtam, míg be nem fejeztem a történetet, hiszen Naték megérdemeltek ennyit.

Ha olvastok még, jó olvasást kívánok!!! :)

2014. október 25., szombat

Örökség - 29.


 Az eső még mindig zuhog és villámok cikáznak szanaszét az égen, de mi türelmesen – már amennyire telik tőlünk – várjuk, hogy a gép megérkezzen. Nemsokára az ég haragos dörrenései mellé egy repülő hangja is társul, mígnem megpillantjuk a nem éppen csúcsformában lévő masinát. Des körmei a karomba vésődnek, jelezvén, hogy ő is arra gondol, amire én.
- Nem valami bizalomgerjesztő – jegyzi meg Tom hangosan kifejezve gondolatainkat.
- Hát nem – csóválom a fejem, és fél karral közelebb húzom magamhoz Destinyt. – De nincs más választásunk. Ezzel kell beérnünk.
A repülő hangosan csikorogva ér földet a vizes aszfalton, és mintha egy kisebbfajta füstfelhőt látnék a farok körül, de lehet, hogy csak a sűrűn szakadó eső tréfálja meg a látásomat. Nagyon remélem, hogy csak erről van szó. Az ajtó kinyílik, és egy eléggé testes alak integet kifelé, hogy szálljuk be gyorsan. Tom megy elől, utána Des, majd én zárom a sort.
- Üdvözlöm önöket, Bill vagyok – egyesével kezet fog velünk. – Úgy hallottam a nagy hegyekhez tartanak. Nem éppen megfelelő az időjárás hozzá, de egyet se féljenek, a Kislány már nagyon sok mindenen keresztülment – ütögeti meg a gép oldalát. Belülről sem sokkal jobb a helyzet, mint kintről. Ütött-kopott, rozsdafoltos utastér vesz minket körül, néhány székkel, melyekből a tömőanyag már jó ideje elkezdhetett kihullani.
- Azt látom – húzom el a számat, ami nem nagyon tetszhet a pilótának, de nem szól egy szót sem, hiszen valószínűleg az aktakukac haverja tájékoztatta arról, milyen szép kis összeget hagytam ott nála. Ő sem számít kevesebbre, sőt, ahogy elnézem, még többre is.
- Csatolják be magukat – mutat a kopott székek felé -, kicsit rázós utunk lesz.
Leülünk a foszlásnak indult székekre, és bekapcsoljuk az öveket, ami a lezuhanás ellen nem nagyon segíthet, de jobb híján csak erre tudunk számítani.
Lassan, de hangosan felmordul a gép motorja, és elindul. Lomhán szállunk fel a magasba, amire a vihar ereje még rátesz egy lapáttal. A szél ide-oda dobálja a gépet, ami hangos recsegésekkel válaszol rá. Destiny erősen markolja a kezemet; körmei a bőrömbe fúródnak. Tom erősen behunyt szemmel, ökölbeszorított kézzel ül, úgy néz ki, mint aki a legrosszabbakra is felkészült.
Az út során a vihar nem hagy alább, kitartóan ostromolja a szétesni készülő gépet, ami továbbra is tántoríthatatlanul próbál ellenállni az időjárás viszontagságainak.
Úgy másfél órás repülés után a gép lassítani kezd, majd egy hangos puffanással társuló rázkódás jelzi, hogy földet értünk.
Destiny és Tom egyszerre sóhajt fel, és a lehető leggyorsabban próbálják meg elhagyni a repülő fedélzetét.
- Megérkeztünk – jön hátra hozzánk a pilóta. – Ilyen időben nem tudok közelebb kerülni a hegyháthoz, mert elég egy széllökés és kilapulunk a sziklákon – közli, és a tenyerét nyújtja felém, kicsit sem célozva arra, hogy mit akar.
Előveszem a pénzt és felé nyújtom, amit azonnal ki is ránt a kezemből, mintha attól félne, hogy meggondolom magam. Nem is érdekli, hogy három fiatal miért akar ekkora viharban hegyet mászni, csak a pénz körül forognak a gondolatai, ami nekünk egyáltalán nem baj, sőt, örülök, hogy nem kérdezősködik, így nem kell hülye kifogásokat találnunk a kirándulásunk okára.
Felszedjük a cuccainkat és kilépünk a viharba. A szél azonnal belénk mar, alig tudunk a lábunkon maradni. Destiny majdnem eldől, de még idejében sikerül megfognom. Az esőtől nem sok mindent látunk, de nincs más választásunk, mennünk kell. Összébb húzzuk a kabátunkat, amit még a repülőn magunkra vettünk, és elindulunk arra, amerre a demrah ösztönöm vezérel.
Nem tudnám pontosan megmagyarázni, mit érzek. Olyan, mint valami láthatatlan mágnes. Vagy mint, mikor az ember éjjel meghall valami neszt, és hiába fél megnézni, mi az, mégis megteszi. Nyughatatlanság, talán ez a legmegfelelőbb szó rá. Minden porcikám izzik, hogy a kezeim közé kaparinthassam őket. És minél erősebb ez az izzás, annál biztosabb, hogy jó irányba haladunk.
A meredek szikla lábánál elfogy előttünk a talaj, nincs más választásunk, fel kell másznunk. Lerakjuk a táskáinkat és előkeressük a hegymászáshoz szükséges felszerelést, amit még a repülőút előtt szereztünk be. Segítek a többieknek bekapcsolni a hevedereiket, majd magam is felveszem. Nekem már van tapasztalatom a hegymászásban, de a többiek még soha nem próbálták ki. A demrah kiképzésébe ez is beletartozott, hiszen soha nem lehet tudni… És tessék, eljött az én időm is, hogy élesben is kipróbáljam a tanultakat.
Felnézek, megfelelő utat keresve, majd elindulok felfelé. Belekapaszkodok egy kiálló sziklarészbe, és felhúzom magam. A lábammal támaszt keresek, és mikor sikerül megtámasztanom magam, tovább kapaszkodom felfelé. Mikor a szikla fala lehetetlenné teszi a szabad kézzel mászást, előveszek egy éket és egy repedésbe helyezem, majd ráakasztom a kötelem, így könnyebben felhúzom magam a sima falon.
Lenézek, hogy a többieknek hogy megy. Megnyugszom, mikor látom, minden rendben velük, az összes lépésemet szabályosan követik, így nehézség nélkül elérjük a szikla tetejét, ahol kissé megpihenünk.
- Jól vagytok? – nézek rájuk. Itt fent a lentinél is nagyobb erővel tombol a szél, és az eső is folyamatosan ostromol minket. Még ha a kabátunk fel is fogja a vizet, az arcunk teljesen elfagyott. Megpróbálok egy kis mágiát előidézni, hogy felmelegítsem magunkat. Lehunyom a szemem, és engedem, hogy átjárja minden testrészem. A meleg forró lávaként ömlik végig az ereimben, és a hideg helyét átveszi a kellemes melegség.
Megfogom Des kezét is, és magamhoz húzom. Miközben megcsókolom, óvatosan átadok neki egy kis meleget magamból. Destiny mosolyogva húzódik félre, hogy Tomon is segíthessek. Tom kezét is megfogom, és belé is annyi meleget irányítok át, ami segít neki átmelegedni. Nem sok, de ha többször megismételjük az út során, nem lesz gond. Legalábbis az biztos, hogy nem halunk fagyhalált.
- Messze vagyunk még? – dörzsöli össze Tom két tenyerét, hogy lassabban hűljön ki.
- Nem tudom biztosan – nézek fel az előttünk tornyosuló hegyre. – Nem érzem úgy, hogy itt lennének a közelben. De menjünk tovább.
Ezúttal könnyebb a járás, vagyis nem kell olyan meredek falakat megmásznunk, mint a legutóbbi pihenőnk előtt, de így is hamar kifáradunk, hiszen folyamatos harcot vívunk az elemekkel. Az eső kicsit sem akar alább hagyni, és a szél is megállás nélkül száguld el a fülünk mellett. De nem akarok megállni pihenni. Nemrég éreztem valamit. Valami furcsát. Megint csak nem tudnám elmagyarázni, de tudom, hogy közeledünk. Még nem merek szólni a többieknek, elég nekik egyelőre arra koncentrálni, hogy előrébb jussunk.
Mikor megállunk egy szélvédettebb helyen, ismét átmelegítem őket. Leülünk egy kiálló sziklatömbre, és Destiny kenyeret vesz elő a táskájából.
- Muszáj valamit ennünk, különben nem fogjuk sokáig bírni. – Letör mindegyikünknek egy darabot, és amíg rágcsáljuk, kifújjuk magunkat. Ám mielőtt újra elindulnánk, úgy döntök, elmondom nekik, hogy egyre jobban érzem a drunok közelségét. Azonban erre maguktól is rájönnek, mikor két óriási sasnak tűnő madár ront ránk az égből. De ezek nem sasok. Már láttam ilyeneket ezelőtt. Ezek is a drunok háziállatainak egyikei, akárcsak a véreb mordok. Nurmai vérengzők. A vérengzők nagyobbak, mint egy sas, de megszólalásig hasonlítanak rá, de csak, ha messziről látod. Azonban, amint a közeledbe érnek, rá kell jönnöd, hogy semmi közük a sasokhoz. Ezeknek a teremtményeknek fagyosan izzó kék szemük van, amivel mintha képesek lennének megbabonázni. Fekete tollaik mintha rothadást árasztanának, ragacsos, vérszerű anyag tapad hozzájuk. Talán az áldozataik vére, akiket hatalmas, erős karmaikkal marcangoltak szét.
Nincs idő tervet kieszelni, úgy csapnak le ránk, mint egy ragadozó a kiszemelt áldozatára. Annyi időm van csak, hogy Tom elé állok, aki nem láthatja ezeket a rémeket, és próbálom védelmezni.
A hatalmas karmok belemarnak a bal karomba, amitől hangosan felkiáltok. Tom rémülten sikolt fel mögöttem, mikor meglátja az óriási, vérző sebeket a kezemen. Arcának látványa észhez térít engem, megpróbálom kizárni az égető fájdalmat a fejemből és csak arra koncentrálni, hogy megvédjem a többieket.
Karjaimat ökölbe szorítom, bármennyire is fáj, és mikor újra kinyitom, tenyereim közepén egy-egy tűzgömb jelenik meg, amiket azonnal a vérengzőre hajítok. Az egyikkel eltalálom a bal szárnyát, de mintha meg sem érezné.
Fél szememmel látom, hogy Destiny is a mágiával próbálkozik. Fehér szilánkjai úgy ostromolják a Nurmait, mint az ágyú golyói egy véres háborúban. Többségük eltalálja a szárnyas állatot, de mintha észre sem venné.
Újabb tüzet gyújtok és az állat felé dobom, azonban kihajol előle és Destiny felé veszi az irányt. A másik vérengzőnek sikerült leterítenie Destinyt a földre, és úgy döntöttek, együtt könnyebb lesz legyőzni őt. Ám nem csak ők vannak ketten, hanem mi is.
- Des, ha szólok, lőj feléjük – kiabálom túl a tomboló vihar hangjait és a vérengzők lélekölő krákogását. Des arcán a másodperc tört része alatt nyugodtság jelenik meg, miközben apró tüskék kezdenek lüktetni az ujjai között. Itt az idő.
- Most! – kiáltom, és egyszerre engedjük szabadjára a kitörni készülő mágiánkat.
Des fullánkjai mintegy pajzsként ölelik körbe az izzó gömböt, majd szikrázó, tüzes buzogányként száguldanak a két Nurmai vérengző felé. – Ha ti így, akkor mi is – kiáltom hangosan, mikor a villámok eltalálják az állatokat, akik szárnyaszegett menekülésbe kezdenek. Mindhárman fellélegzünk, noha tudjuk, hogy ezzel még koránt sincs vége a veszélynek.
- Sietnünk kell – nyújtom a karom a földön fekvő lány felé, hogy felsegítsem.
- Nat, megsérültél, előbb el kell látni a sebet. Nagyon csúnya. – Áll fel Des és erősen megfogja a kezem, hogy ne tudjam elrántani.
- Erre most nincs időnk, és nem pazarolhatjuk az erődet sem – mondom, és kirántom a karomat a fogságból. Amit azonnal meg is bánok, mert óriási fájdalom nyilall belé. Próbálom nem kimutatni, de a szám sarka minden erőfeszítésem ellenére megrándul. Több sem kell Destinynek, azonnal gyógyításba kezd. Lehunyt szemmel koncentrál, miközben két kézzel a sérült karomat fogja. Halvány fény jelenik meg ujjai alatt, amitől melegség árad szét bennem. Érzem a mágia erejét, és azt, hogy csillapodik a fájdalmam. Végül teljesen elmúlik. Destiny kinyitja a szemét, ám nem hagyja abba a gyógyítást.
- Des, elég lesz, köszönöm – hálálkodom, de ő még mindig nem fejezi be. – Állj le, kérlek, mert el fog fogyni minden erőd, és nagy szükségünk lesz rá.
- De még nem gyógyult be teljesen – rázta a fejét. Lenézek a kezemre és látom, hogy ujjai alól egy vörös, csomós heg nyúlik ki. Joe mesélte, hogy vannak olyan sebek, amiket egy gyógyító demrah sem tud teljesen eltüntetni, és úgy tűnik a Nurmai vérengzők karma által okozott sebek ilyenek.
- Destiny, ez nem fog már soha begyógyulni. Akár mennyire is küzdesz, nem fogod tudni eltüntetni. A vérengzők karmai olyan sebet ejtettek, amiket egy demrah sem képes begyógyítani. Hidd el, nem fáj, csak csúnya, de legalább elmondhatom, hogy ennyivel megúsztam egy Nurmai támadását – mosolyodom el, amitől neki is halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében.
- Sajnálom, annyira sajnálom – elengedi a karomat, és szorosan magához ölel. Végig simítok a hátán, amitől kissé lenyugszik.
- Bocs, srácok, hogy közbeavatkozok, de sietnünk kéne. A vihar és ezek az izék sok időnket felemésztették, most már bele kéne húznunk. – Felnézek az égre és látom, hogy a viharfelhők tovább álltak. A szél is csillapodott, így könnyebb lesz folytatni az utat. Sietősen összepakoltuk a holmijainkat, aztán elindultunk arra, amerre a drunokat vélem érezni.
Ahogy előrébb és előrébb haladunk, egyre erősebben érezem a nyugtalanságot. Csontomig hatol a bizonytalanság. Képek rémlenek fel előttem. A születésnapom képei, mikor még a szüleimmel voltam. Aztán a drunok égetően fehér szemei, akik megölték őket, és én nem tehettem semmit ellene. Joe arca, akit szintén a drunok öltek meg. Ash és Courtney, akiket nem engedhetek a drunok karmai közt meghalni.
- Halljátok? – torpan meg előttem Destiny felemelt kézzel. – Pszt, figyeljetek! – Egy közeli barlang bejárata felől érdes hangok hallatszanak ki. Nem értjük tisztán őket, de egy szóra mindannyian felkapjuk a fejünket: MÁGIA
- Ők azok – suttogja Tom. -  Menjünk! – indul meg a barlang felé.
- Várj! – rántom vissza. – Megőrültél? Mégis mit akarsz csinálni velük? Tudod, hogy hányan lehetnek bent? – kérdem, mire Tom rázni kezdi a fejét. – Erről beszélek. Nem ronthatsz rájuk csak úgy. Kell egy terv! – Tomon látszik, hogy őt nem érdekli semmiféle terv, ő most azonnal bemenne a szerelméért. De nem holmi emberekről van szó, akiket csak úgy letámadhatunk, itt őrül drunok nyüzsögnek bent a barlang gyomrában, nem lehet üres fejjel berontani. – Tom, először szemügyre kell őket venni, mennyien vannak, aztán tervet kell kovácsolnunk, hogyan tudnánk a többieket kiszabadítani. Tehát, én bemegyek, megnézem a helyzetet, aztán ha lehetséges, akkor meg kell próbálnunk egyszerre végezni a legtöbbjükkel, hogy aztán a maradékkal könnyen el tudjunk bánni – vázolom fel a tervemet.
- Rendben – bólint Destiny, Tom pedig csak a száját húzza, de azt, hogy egy szót sem szól, igennek veszem.
- Oké, akkor bemegyek, ha öt percen belül nem jövök vissza, akkor hagyjatok itt, és induljatok el visszafelé – mondom, és választ nem várva, elindulok a barlang bejáratához. Tudom, ha nem indulok el azonnal, akkor Destiny visszatart. Nem tudom, mi vár bent rám, ha a drunok felfedeznek, tutira nem fogják jó szemmel nézni, hogy megzavarom őket, nem fognak egy csésze teával megkínálni, sőt én leszek a tea filter.
A barlangba érve az amúgy is halvány fény még sötétebbé válik. Csak a bent lévő fáklyák fényét verik vissza a kőfalak. Kiszűrődő hangok visszhangzanak körülöttem, miközben halkan beljebb osonok, hogy kikémlelhessem a zsivaj forrását. Szerencsémre egy szikla meredezik felfelé nem messze a bejárattól, ami mögé be tudok bújni, így a bent lévők nem vehetnek észre. Óvatosan kikukucskálok a kőtömb mögül. Courtney és Ash az egyik sarokban ül, egymással háttal, összekötözött végtagokkal, körülöttük két drun őrködik, míg a többiek – úgy heten - egy máglyarakás körül üldögélnek, és nagyban vihognak valamin.
- Aztán képzeld, az az öreg demrah, az a Joe vagy mi volt a neve, úgy nézett rám, mikor megragadtam a torkát… - A folytatást nem hallom, mert vörös köd önti el a fejem. Ezek Joe halálán viccelődnek, és én nem tehetek semmit… egyelőre. Erősen kell koncentrálnom, nehogy kibújjak a fedezékem mögül és rájuk támadjak, mert akkor bukik a terv és vele együtt minden. Most hogy szemügyre vettem mindet, visszaosonok a többiekhez, akik türelmetlenül várakoznak rám a hidegben.
- Na mi volt, bent vannak? – rohan oda hozzám Tom dideregve, amint meglát.
- Igen, bent vannak, látszólag semmi bajuk – válaszolok, majd megfogom Tom kezét, hogy mágiát küldjek neki, mielőtt teljesen átfagyna. – Kilencen vannak bent – tájékoztatom a többieket. – Kettő felügyel Courtneyékra, a többi a tűz körül ücsörög. Ki kell csalnunk amennyit csak tudunk, elintézzük őket, aztán irány a barlang. – A többiek bólintanak, végül fedezékbe bújnak, amíg én a barlang bejáratához dobok egy nagyobb darab követ. Hangokra leszek figyelmes, és én is fedezékbe bújok. Megvárjuk, míg a csuklyás alakok kifutnak a bejárathoz, aztán jelt adok a többieknek. Destiny fehér mágia szilánkjai hasítani kezdik a levegőt, miközben Tom a lábánál heverő kövekkel dobálja az ellenséget. Mindkét tenyerembe megidézem a tűzgömbjeimet, és én is megállás nélkül a drunok testének hajítom őket. Amint felocsúdnak meglepettségükből, azonnal viszonozni kezdik a támadást.
Fénylő nyilak cikáznak felénk, némelyik olyan közel csapódik be hozzám, hogy érzem a belőlük áradó hőt. Tom menedéke sajnos nem sokáig bírja már, apró kövekké zúzza a sziklákat minden egyes drun nyíl. Kibújok a rejtekemből, hogy fedezzem őt, miközben egy pillanatra sem hagyom abba a tűzgömbök hajigálását. Tom és én egy másik, még ép szikla mögé bújunk, miközben a szemem sarkából látom Destiny szilánkjait, ahogy süvítenek a levegőben a barlang felé. Egy villámló nyíl tart felénk, épphogy csak sikerül Tomot még jobban behúznom a menedékünk mögé. Tűzgömböt formálok a kezemben, hogy viszonozzam, de ahogy lepillantok a kezemre, azonnal elhal a láng. A tenyerem vértől ázott, de fájdalmat nem érzek. Tomra pillantok, aki a sziklának dőlve a földre rogy, és jobb karjával a bal oldalát szorítja, miközben ujjai alól vér buggyan ki.
- Ne! – kiabálom. – Tom, jól vagy? – kérdezem, bár látom, hogy barátom teljesen elfehéredett a fájdalomtól. A drun nyíl eltalálta és most nem tudom, mi tévő legyek. Nem tudom elállítani a vérzést, hiába nyomom teljes erőmből. Tom egyre jobban elsápad, alig van eszméleténél. Kinézek a szikla mögül, hogy megkeressem Des-t, de nem látom sehol. És mintha a drunok egyáltalán nem fogynának, sőt. Talán valamelyik segítséget hívott, és most nagyobb túlerőben vannak, mint hittük. Az egész tervünk kárba veszett, Tom elvérzik, ha Des azonnal nem segít rajta. Courtney és Ash kiszabadítása is lehetetlennek tűnik. Elbuktunk. Végül megpillantom Destinyt egy közepes méretű szikla mögött. A mágia csak úgy ég benne, folyamatosan sorozza az ellenséget. Észreveszi, hogy egyedül ő harcol a drunok ellen, és keresni kezd minket. Mikor meglát, már tudja. Az arcom elárulhatta. Azonnal megindul felénk, de kezemet feltartva megakadályozom. Ha kijön, ő is megsérülhet. Ezt nem engedhetem. Véres tenyerem között óriási gömböt formálok, majd a drunok felé hajítom. Megtántorodnak, Destiny ismét támadni kezdi őket, miközben felénk rohan.
- Mi történt? – kérdi, mikor fedezékbe ér mellettünk.
- Eltalálták. Elájult, és nem tudom elállítani a vérzését. Meg fog ha…
- Nem, nem engedem – mondja és egy másodpercet sem gondolkodva Tom oldalára teszi a kezét. Tenyerei alatt halvány fény jelenik meg, a mágia gyógyító ereje.
- Des… - szólalok meg.
- Te csak lődd ezeket a szemeteket – int csendre. Nem tudom, hogy a harag, a félelem, vagy a kétségbeesettség miatt e, de a mágia a szokásosnál is nagyobb erővel száguld a testem minden egyes porcikájában. Egymás után lövöm ki a gömböket, amik egytől-egyig becsapódnak egy drunba, és azonnal összeesnek. Végül megpillantom őt… őt, aki megölte Joe-t. Harag gyúl a szememben, amit a drunok is észrevesznek, és eszeveszett menekülésbe kezdenek. De egyet sem hagyok meglógni. Végül csak az az egy marad. Joe gyilkosa.
- Engem akarsz? – kérdezi, mézes mázas hangja zavarja a fülemet. – Nem tudsz elkapni – röhög, és csak úgy, mint villámló nyilai, olyan gyorsan mögöttem terem. Még soha nem láttam drunt ilyen gyorsnak lenni. Éles fájdalom hasít a hátamba. Egy fehéren izzó íj áll ki a mellkasomból. A kín teljesen lebénít. Összeesem. Minden elhalkul körülöttem, csak egy hangos, vérfagyasztó kacajt hallok.
- A nagy Őriző… - nevet fel a drun. Végtelennek tűnő fehér szemeitől a hányinger kerülget. Vagy lehet, hogy ez csak a halál előjele? Nem bírom már nézni. Lehunyom a szemem. - Csak ennyit tudsz, he? Hát ez nem volt sok. Hogy merték rád bízni a kulcsot? Apropó, meg ne haljál itt nekem, amíg el nem árulod, hol van a kulcs? – A hónom alá nyúl, hogy felemeljen. Nehéznek érzem magam, de úgy emel a magasba, mintha egy rongybaba lennék. Lában a levegőben lóg tehetetlenül. – Hallod? Áruld el, hol van az Arany Mágia kulcsa?
- Ölj csak meg! – szűröm a fogaim között utolsó erőmből.
- Ó, te már úgy is meg fogsz halni, de a barátaid. Rájuk hosszú és gyötrelmes halál vár, hacsak nem árulod el. – Nem, nem, nem, kiabálom, bár nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán megmoccant-e a szám. Engem megölhet, de a barátaimat nem engedem. Bizsergést érzek a kézfejemen. A szemem kinyílik és látom, hogy a pentagram, ami eddig úgy nézett ki, mint egy több éve rajzolt tetoválás, most sötéten, frissen fest a bőrömön. Érzem, ahogy kezd visszatérni belém az élet. A vérem, a lelkem ismét megtelik mágiával. Felemelem a fejem és önelégülten a drunra mosolygok.
- Mi a fene! – lepődik meg, és azonnal elenged. Ahelyett, hogy visszazuhannék a földre, lábra érkezem. Az izzó nyilat, kihúzom a mellkasomból és kettétöröm. – Ez nem lehet igaz, ilyen nincs – rázza csuklyás fejét értetlenül a drun.
- Soha ne húzz ujjat egy fejlődésben lévő demrah-val. Soha nem tudhatod, mi lesz az utolsó képessége – nevetek fel én is, ahogy korábban ő tette, majd a vérem áztatta kettétört nyilat a két ijedten rám meredő fehér szeme közé döföm. A drun a földre hanyatlik, és hallom, ahogy az utolsó lélegzete elhagyja a tüdejét.
Visszarohanok Destinyhez és Tomhoz. Megkönnyebbülök, mikor látom, hogy Tom szemei nyitva vannak, és az arcába is visszatért a vér. Destiny kába, de még talpon van.
- Be kell mennem – Tom megpróbál felállni, de visszahanyatlik. Még nincs elég ereje hozzá. Destiny mágiája elég ahhoz, hogy Tom vérzése elálljon, de ahhoz nem, hogy végleg meggyógyítsa. Ahhoz sok idő és pihenésre lesz szüksége. Akárcsak Destinynek, hiszen ha egy drun egy embert sebesít meg, sokkal nehezebb egy gyógyító demrah-nak rendbe hoznia, mint egy magafajtát. Még több energiába és mágiába kerül. De Destiny jól takarékoskodott mindkettővel, így ő és Tom is rendbe jönnek, ha kipihenték magukat.
- Maradjatok itt, majd én kihozom őket – mondom, és elindulok a barlang felé. Destiny megragadja a kezemet.
- Mi történt? – kérdi és a sötéten feketéllő pentagramra néz. Elmosolyodom.
- Ez egy hosszú történet – apró csókot lehelek ajkaira, majd elindulok kiszabadítani a barátaimat.
Mindenhol sötét csuklyás alakok testei hevernek. Csak egy pillantást vetek rájuk. Tudom, hogy ezzel nincs vége a kulcsét folytatott harcnak, de ezt a csatát megvívtuk. Hogy később mi vár ránk, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy mi csak győztesen kerülhetünk ki belőle. Amíg nálunk a Mágia, addig az egyensúly fenn tud maradni.
A barlangba érve csend fogad. A fáklyák fényei táncolnak a falon, lépteim visszhangot vernek.
- Na végre, már azt hittem… - Egy drun maradt csak a barlangban. Biztosan a lelkére kötötték, hogy maradjon bent, bármi is történjék. Már ha egyáltalán egy drunnak lehet lelke. Elhallgat, mikor realizálja, hogy nem a társai tértek vissza, és több gondolkodási időt nem is hagyok neki. Elég egy tűzgömb és már ő is ott jár, ahol a barlang előtt fekvő többi test. Legyen is az bárhol.
Courtney és Tom könnyes szemmel bámul rám.
- Bocs a késésért. Egy kicsit feltartottak minket – viccelődöm, miközben kikötözöm őket.
- Nat – kiabálják egyszerre. Majd hálájuk jeléül megölelnek.
- Tom? – kérdi Courtney aggódva. Ő volt a drunok fogságában, és mégis ő aggódig Tomért.
- És Des? – Ash esdekelve néz rám.
- Jól vannak – válaszolok. – De gyertek, győződjetek meg róla ti is. – Kivezetem őket a barlangból. Court és Ash szaladni kezd a szeretteik felé. Öröm számomra, hogy az, amit egészen eddig átoknak hittem, most a barátaim életét mentette meg. A szüleimet és Joe-t nem tudtam megmenteni, de kaptam egy második esélyt, amivel szerencsére tudtam is élni. Így a családom, mert azok lettek: Destiny, a kis Ash, Tom és Courtney is a családom lettek. És természetesen Giselle is. Szegény éppen elég szóbeli bántalmazást kellett elviselnie tőlem, pedig ő mindent megtett, hogy jobban érezzem magam. És szerette Joe-t. Megfogadom, hogy ezentúl jól fogok bánni vele.
- Nat – Tom hangja ránt vissza a jelenbe. – A kulcs megvan? – kérdezi kiszáradt torokkal. Courtney és az ő ujjai összefonódnak. Egymáshoz tartoznak. – Elárultad nekik hol van?
- Nem, Tom. A kulcs biztonságban lesz addig, amíg én élek. És megígérhetem, hogy egykönnyen nem szabadultok meg tőlem. 



~ VÉGE ~

2013. március 9., szombat

Örökség - 28.


Sziasztok!

Először is szeretném közölni veletek, hogy még nem tűntem el. :)
Másodszor, ezer bocsánat, amiért nem volt friss. 2013 eddig eléggé zsúfolt a számomra. Éppen gyakorlati félévben vagyok, készülgetni kell a szakdolgozatra, és novembertől januárig nyelvvizsgára készültem, ami szerencsére meg is lett. :)

Mint már mondtam, a történetet minden képpen befejezem. Úgy döntöttem, hogy ketté szedem az utolsó fejezetet. Vagyis nem tudom, hogy a fele-e, de az mindegy is. Felrakok nektek egy kicsivel hosszabb ízelítőt, azaz egy rövidebb fejezetet a többinél, de legalább van valami. Azért már tovább írtam a történetet, de azt már tényleg csak a legvégével rakom fel, aminek inkább nem is ígérek időpontot, mert tényleg annyi minden van mostanában, hogy nem tudom, mikor jön össze, csak azt tudom, hogy valamikor biztos össze fog, mert össze kell. :)

Még egyszer bocsánat!!! Jó olvasást! 





Reggel Destiny mellett ébredek, és felvillannak előttem a tegnap éjszaka eseményei. Mosoly húzódik az arcomra, és egy apró csókot lehelek Destiny csupasz vállára, amitől mocorogni kezd, majd átfordul, és így szemtől szembe kerülünk egymással.

- Jó reggelt – köszöntöm és ezúttal a szájára nyomok egy csókot.
- Neked is – nyújtózkodik, majd közelebb húzódik hozzám és átölel.
- Jól aludtál?
- Igen, mostanában nem volt ilyen nyugodt éjszakám – mosolyog.
Kisimítok egy szőke tincset a szeméből, és újra megcsókolom.
- Ennek igazán örülök. És… - Nem tudom folytatni a mondatot, mert Destiny csókja belém fojtja a szót. Nem ellenkezek. Forró csókban olvadunk össze.
- Oh, elnézést – nyit be hirtelen Tom az ajtón. Des-zel szétreppenünk, és a lány magára húzza a takarót.
- Tom, húzzál ki innen! – mutatok az ajtó felé.
- De… de sietnünk kéne – nyögi Tom, miközben hátrálni kezd a szobából, majd becsukja az ajtót.
- Igaza van – mondja Des, és a fürdőszobába megy. Utána sietek és egy gyors – sajnos csak erre van időnk – zuhany után, összedobáljuk azt a kevés cuccunkat, ami nálunk van, majd egy kölcsön járgánnyal elindulunk vissza az előző motelbe, ahol a többi holminkat hagytuk.
- Bocs a reggeliért – szólal meg hosszú hallgatás után Tom, mikor már az autóban ülünk. Hátranézek a visszapillantóban, és látom, hogy elvörösödött.
- Nincs semmi, jobb is, hogy bejöttél, hiszen nem vesztegethetjük az időt – fordul hátra Des.
- Ja, de azért legközelebb ne törj így ránk – szólok közbe, mire Destiny arcát halvány pír önti el.
Beletelik pár órába, míg visszaérünk, hiszen futva sokkal gyorsabban meg tudtuk tenni a távot, de autóval, főleg egy ilyen, vén tragaccsal, ami a kevés pénzünkből futotta, örülök, ha nem esik szét alattunk hatvan kilométeres sebességnél.
A nap már javában fent van az égen, mire megérkezünk. Besietünk a szobánkba, és amilyen gyorsan csak lehet, összecsomagolunk és indulunk tovább. De még előtte gyorsan felhívom az autóbérlőt, hogy a kocsit visszakapják, ha kell nekik, és természetesen egy kis pénzt is elrejtettem cserébe a kesztyűtartóba. Igaz, az egész verda nem ér annyit, amennyit belerejtettem, de ha már nem tudjuk visszavinni, legalább ennyivel kárpótoljam őket. Bemondom a címet, azután választ nem várva, kinyomom a telefont.

Egy napot minimum veszítettünk Tom akciójával, és mivel a drunok elképzelése nem jött össze, így félő, hogy változtatnak a tervükön. Tényleg fogytán az időnk, ha életben akarjuk tudni a többieket. A kis húzásunkkal nagyon magunkra haragíthattuk őket. Elintéztük a vérebeiket, ráadásul az emberi infóforrásukat is hatástalanítottuk egy jó időre.
- Akkor most merre? – kérdezi Tom, miközben bepakol az autómba.
- Az Appalache hegységbe – mondom ki az úti célunkat, mire egy pillanatra mindenki elhallgat. Még csak most tudatosult bennük igazán, hogy mire is vállalkoztak. A tegnapi nap során kaptunk egy kis ízelítőt a drunoktól, de ezzel korán sincs vége a repertoárjuknak.
- De… én még nem is vagyok felkészülve – Destiny kétségbeesve néz rám.
Nem volt sok időnk gyakorolni, sőt… De már nincs mit tenni. Destiny elég ügyes volt a tegnapi nap folyamán, biztos vagyok benne, hogy menni fog neki a mágia használata.
- Nem lesz gond – mondom, és egy pillanatra leveszem a tekintetem az útról, hogy a szemébe nézhessek. – Láttam, mire vagy képes. Menni fog – jobb kezemmel elengedem a kormányt, és Destiny kézfejére fektetem a tenyerem. Des felsóhajt, majd megfordítja kézfejét, és rákulcsolja ujjait az enyémekre.

Csak enni és egyéb emberi teendőink elvégzésére állunk meg, de mikor a nap a horizont közelébe ér, Destiny figyelmeztet, hogy egy hosszabb pihenőt kéne tartanunk. Hiába nem vagyok ember, nekem is szükségem van pihenésre, és két napot én sem nagyon bírok ki, anélkül, hogy utána fent maradjon a koncentráló képességem. 
Nem messze, az út mentén láttam egy táblát, mely egy motelt hirdetett. Lekanyarodok a következő elágazásnál, és pár percen belül meg is pillantjuk a motel villódzó, neon fényeit.
Beállok a parkolóba, és míg Tom és én kivesszük a szükséges cuccokat a kocsiból, Destiny elindul, hogy kivegyen egy szobát.
Mikor visszaér, két kulcsot tart a kezében, egyet Tomnak ad, a másikkal pedig a huszonhatos szoba felé sétál. Követjük őt, majd Tom behelyezi a kulcsát a huszonhetesbe, majd belép az ajtón, mi pedig a saját szobánkat vesszük birtokba.
Destiny sóhajtva elterül az ágyon, én pedig lepakolom a csomagjainkat az ajtó melletti kisasztalra. Egészen eddig nem éreztem magam fáradtnak, de most úgy érzem, hogy napokig tudnék aludni. Lerúgom a cipőimet, és az ágyhoz lépek. Destiny halk szuszogása arra enged következtetni, hogy a lány máris elaludt. Óvatosan lehúzom az ő cipőit is, majd feljebb rakom az ágyon, és betakarom. A lehető leggyengédebben bebújok mellé, és közelebb húzódom hozzá, vigyázva nehogy felébresszem. Egy pillanatra azt hiszem, sikerült mégis felkeltenem, mert mocorogni kezd, de csak az oldalára fordul és közelebb húzódik hozzám. Érzem testének minden melegét, mely engem is azonnal álomba hajt.
Amint megjelennek az első napsugarak az ablak alatt, azonnal kipattan a szemem, és akármennyire is szeretnék Destiny karjai közt pihenni tovább, nem lehet. Lágyan végigsimítok az arcán, mire álmosan pislogni kezd, majd szó nélkül kitakarózik, és a fürdő felé veszi az irányt.
- Bocsánat – lép vissza hozzám –, ezt majdnem elfelejtettem – mosolyog, majd egy csókot nyom a számra, aztán visszafordul a fürdőszoba felé.
Miután lefürdünk, azonnal útnak is eredünk, úgy döntve, majd útközben bekapunk valami reggelit.
Kissé esős időben van részünk, mintha az égiek is sejtenék, mire készülünk. Mintha máris siratnának minket. De nem érdekelnek. Még ha kicsi is az esélyünk a drunok ellen, akkor is meg kell próbálnunk.
Mikor egy kisvárosba érünk, az eső szinte már szakad. Alig látok ki a szélvédőn. Az ablaktörlő nem győzi elsöpörni az esőfüggönyt az üvegről. Sok autó inkább félre áll, minthogy tovább folytassa útját, azonban nekünk nincs más választásunk. Csak annyi időre állunk meg, míg beszerezzük a hegymászáshoz való felszerelést, és egy kis élelmet.
- Kérnek még valami mást is? – kérdezi a sportboltban az eladó nő, miután minden beszerzett dolgot a pultra pakoltunk.
- Nem, ennyi lesz – mutatok a rengeteg felszerelésre, mire a nő szürke szemei elkerekednek, majd minden további szó nélkül elkezdi beütni az árakat a pénztárgépbe.
- Összesen ötszázhatvankettő dollár lesz – mondja, miután az utolsót is beszámolta. – Kártyával, vagy készpénzzel szeretnének fizetni? – kérdi.
- Készpénzzel – válaszolok és kiveszem a zsebemből a pénzt. Leszámolok hétszáz dollárt, és átnyújtom neki. – A visszajáró a magáé.
- De… - szeppen meg, majd úgy dönt, inkább nem visszakozik. Gondolom még soha nem hagytak nála ennyi pénzt egyszerre, és nem jön rosszul a kevés fizetés mellé, amit ezen a helyen kap.
Fogjuk a szatyrokat, és visszarohanunk az autóhoz. Majd az esővel továbbra sem törődve, a közeli reptér felé megyünk tovább. Sajnos lassabban kell haladnunk, de azért szerencsésen megérkezünk az úti célunkhoz. Mindenki felpakolja a cuccokat és berohanunk a terminálba. Nincs időnk menetrendszerinti járatra várakozni, így kinézek magamnak egy aktakukacnak tűnő pasast az egyik pultnál, és elindulok felé.
- Helló – könyökölök fel a pultra.
- Miben segíthetek? – kérdi anélkül, hogy rám nézne, szemét a monitoron tartva. El tudom képzelni milyen fontos dolga lehet. Valószínűleg nem tudja éppen melyik kártyát hova tegye a pasziánszban.
- Khm – köszörülöm meg a torkon és szép kis summát csúsztatok előrébb a pulton. Nem is kell több, a hapsi egyből felpillant, megigazítja a nyakkendőjét, lecsúszott szemüvegét feljebb tolja az orrán, majd, mint aki tökéletesen végzi a dolgát, ismét megkérdezi.
- Miben lehetek szolgálatára?
- Egy gép kéne. Tudja, egy magángép.
- De, Uram, látta maga, hogy milyen idő van odakint? Nem járnak a gépek. Az összes járatot törölték. A magángépek sem járnak.
- Pedig nekem sürgősen szükségem lenne egyre. – Még egy kis pénzt csúsztatok elé.
- Oh, ez esetben viszont lehet, tudok segíteni. Egy pillanat, kérem. – Felveszi a telefonkagylót, bepötyög egy számot, majd rákezd a mondókájára.
- Bill, lenne itt egy ügyfél, akinek sürgős dolga van. … Igen, Igen tudom, hogy milyen idő van kint, de hidd el, megéri – halkítja le a hangját. – Megjegyzem feleslegesen, így is minden szót hallok. -  … Várjál, megkérdezem. – Ismét felém fordul. – Merre szeretne menni?
- Az Appalache-be – válaszolok, mire bólint és megismétli a telefonba.
- Tudom, de mondom, megéri – közli nyomatékosan. … Oké, rendben, kösz. – mondja még utoljára, majd leteszi a telefont. – Úgy fél óra múlva legyen a hatos felszállópályán – fordul ismét felém. - Azt már régóta nem használják, tudja, kicsi a forgalom, nincs értelme…
- Oké – szólok közbe, nehogy mesedélutánt tartson nekem a repülőtér történetéről.
- Szóval egy köpcös, kopaszodó fickó fogja magát várni, a neve Bill. De ne késsen!
- Rendben, kösz – bólintok, majd egy újabb húszdollárost nyomok az orra alá, és távozok. 
Visszamegyek a többiekhez, akik a csomagokon ülve türelmetlenül várják a híreket. Amint odaérek, mindketten felpattannak és kíváncsian néznek rám.
- Sikerült elintéznem – közlöm a jó hírt. – Van egy krapek, aki hajlandó minket elvinni ilyen időben.
- Ez szuper. – Tom fel is kapja a csomagjait, útra készen, majd Destiny is követi.
- Menjünk, nem késhetünk – mondom, és én is fogom a csomagjaimat, majd elindulunk a megadott helyre.