Csak eljött ez a pillanat is

Sziasztok!

Nem tudom, hogy egyáltalán maradt-e még valaki itt, megérdemelném, ha nem. Rengeteg idő telt el azóta, mióta utoljára írtam. Nagyon nagyon sajnálom!!!
Nem mentegetőzök, meg ilyenek, csak annyi, hogy nagyon nem volt szép tőlem.
De igyekeztem, és most már addig nem nyugodtam, míg be nem fejeztem a történetet, hiszen Naték megérdemeltek ennyit.

Ha olvastok még, jó olvasást kívánok!!! :)

2013. március 9., szombat

Örökség - 28.


Sziasztok!

Először is szeretném közölni veletek, hogy még nem tűntem el. :)
Másodszor, ezer bocsánat, amiért nem volt friss. 2013 eddig eléggé zsúfolt a számomra. Éppen gyakorlati félévben vagyok, készülgetni kell a szakdolgozatra, és novembertől januárig nyelvvizsgára készültem, ami szerencsére meg is lett. :)

Mint már mondtam, a történetet minden képpen befejezem. Úgy döntöttem, hogy ketté szedem az utolsó fejezetet. Vagyis nem tudom, hogy a fele-e, de az mindegy is. Felrakok nektek egy kicsivel hosszabb ízelítőt, azaz egy rövidebb fejezetet a többinél, de legalább van valami. Azért már tovább írtam a történetet, de azt már tényleg csak a legvégével rakom fel, aminek inkább nem is ígérek időpontot, mert tényleg annyi minden van mostanában, hogy nem tudom, mikor jön össze, csak azt tudom, hogy valamikor biztos össze fog, mert össze kell. :)

Még egyszer bocsánat!!! Jó olvasást! 





Reggel Destiny mellett ébredek, és felvillannak előttem a tegnap éjszaka eseményei. Mosoly húzódik az arcomra, és egy apró csókot lehelek Destiny csupasz vállára, amitől mocorogni kezd, majd átfordul, és így szemtől szembe kerülünk egymással.

- Jó reggelt – köszöntöm és ezúttal a szájára nyomok egy csókot.
- Neked is – nyújtózkodik, majd közelebb húzódik hozzám és átölel.
- Jól aludtál?
- Igen, mostanában nem volt ilyen nyugodt éjszakám – mosolyog.
Kisimítok egy szőke tincset a szeméből, és újra megcsókolom.
- Ennek igazán örülök. És… - Nem tudom folytatni a mondatot, mert Destiny csókja belém fojtja a szót. Nem ellenkezek. Forró csókban olvadunk össze.
- Oh, elnézést – nyit be hirtelen Tom az ajtón. Des-zel szétreppenünk, és a lány magára húzza a takarót.
- Tom, húzzál ki innen! – mutatok az ajtó felé.
- De… de sietnünk kéne – nyögi Tom, miközben hátrálni kezd a szobából, majd becsukja az ajtót.
- Igaza van – mondja Des, és a fürdőszobába megy. Utána sietek és egy gyors – sajnos csak erre van időnk – zuhany után, összedobáljuk azt a kevés cuccunkat, ami nálunk van, majd egy kölcsön járgánnyal elindulunk vissza az előző motelbe, ahol a többi holminkat hagytuk.
- Bocs a reggeliért – szólal meg hosszú hallgatás után Tom, mikor már az autóban ülünk. Hátranézek a visszapillantóban, és látom, hogy elvörösödött.
- Nincs semmi, jobb is, hogy bejöttél, hiszen nem vesztegethetjük az időt – fordul hátra Des.
- Ja, de azért legközelebb ne törj így ránk – szólok közbe, mire Destiny arcát halvány pír önti el.
Beletelik pár órába, míg visszaérünk, hiszen futva sokkal gyorsabban meg tudtuk tenni a távot, de autóval, főleg egy ilyen, vén tragaccsal, ami a kevés pénzünkből futotta, örülök, ha nem esik szét alattunk hatvan kilométeres sebességnél.
A nap már javában fent van az égen, mire megérkezünk. Besietünk a szobánkba, és amilyen gyorsan csak lehet, összecsomagolunk és indulunk tovább. De még előtte gyorsan felhívom az autóbérlőt, hogy a kocsit visszakapják, ha kell nekik, és természetesen egy kis pénzt is elrejtettem cserébe a kesztyűtartóba. Igaz, az egész verda nem ér annyit, amennyit belerejtettem, de ha már nem tudjuk visszavinni, legalább ennyivel kárpótoljam őket. Bemondom a címet, azután választ nem várva, kinyomom a telefont.

Egy napot minimum veszítettünk Tom akciójával, és mivel a drunok elképzelése nem jött össze, így félő, hogy változtatnak a tervükön. Tényleg fogytán az időnk, ha életben akarjuk tudni a többieket. A kis húzásunkkal nagyon magunkra haragíthattuk őket. Elintéztük a vérebeiket, ráadásul az emberi infóforrásukat is hatástalanítottuk egy jó időre.
- Akkor most merre? – kérdezi Tom, miközben bepakol az autómba.
- Az Appalache hegységbe – mondom ki az úti célunkat, mire egy pillanatra mindenki elhallgat. Még csak most tudatosult bennük igazán, hogy mire is vállalkoztak. A tegnapi nap során kaptunk egy kis ízelítőt a drunoktól, de ezzel korán sincs vége a repertoárjuknak.
- De… én még nem is vagyok felkészülve – Destiny kétségbeesve néz rám.
Nem volt sok időnk gyakorolni, sőt… De már nincs mit tenni. Destiny elég ügyes volt a tegnapi nap folyamán, biztos vagyok benne, hogy menni fog neki a mágia használata.
- Nem lesz gond – mondom, és egy pillanatra leveszem a tekintetem az útról, hogy a szemébe nézhessek. – Láttam, mire vagy képes. Menni fog – jobb kezemmel elengedem a kormányt, és Destiny kézfejére fektetem a tenyerem. Des felsóhajt, majd megfordítja kézfejét, és rákulcsolja ujjait az enyémekre.

Csak enni és egyéb emberi teendőink elvégzésére állunk meg, de mikor a nap a horizont közelébe ér, Destiny figyelmeztet, hogy egy hosszabb pihenőt kéne tartanunk. Hiába nem vagyok ember, nekem is szükségem van pihenésre, és két napot én sem nagyon bírok ki, anélkül, hogy utána fent maradjon a koncentráló képességem. 
Nem messze, az út mentén láttam egy táblát, mely egy motelt hirdetett. Lekanyarodok a következő elágazásnál, és pár percen belül meg is pillantjuk a motel villódzó, neon fényeit.
Beállok a parkolóba, és míg Tom és én kivesszük a szükséges cuccokat a kocsiból, Destiny elindul, hogy kivegyen egy szobát.
Mikor visszaér, két kulcsot tart a kezében, egyet Tomnak ad, a másikkal pedig a huszonhatos szoba felé sétál. Követjük őt, majd Tom behelyezi a kulcsát a huszonhetesbe, majd belép az ajtón, mi pedig a saját szobánkat vesszük birtokba.
Destiny sóhajtva elterül az ágyon, én pedig lepakolom a csomagjainkat az ajtó melletti kisasztalra. Egészen eddig nem éreztem magam fáradtnak, de most úgy érzem, hogy napokig tudnék aludni. Lerúgom a cipőimet, és az ágyhoz lépek. Destiny halk szuszogása arra enged következtetni, hogy a lány máris elaludt. Óvatosan lehúzom az ő cipőit is, majd feljebb rakom az ágyon, és betakarom. A lehető leggyengédebben bebújok mellé, és közelebb húzódom hozzá, vigyázva nehogy felébresszem. Egy pillanatra azt hiszem, sikerült mégis felkeltenem, mert mocorogni kezd, de csak az oldalára fordul és közelebb húzódik hozzám. Érzem testének minden melegét, mely engem is azonnal álomba hajt.
Amint megjelennek az első napsugarak az ablak alatt, azonnal kipattan a szemem, és akármennyire is szeretnék Destiny karjai közt pihenni tovább, nem lehet. Lágyan végigsimítok az arcán, mire álmosan pislogni kezd, majd szó nélkül kitakarózik, és a fürdő felé veszi az irányt.
- Bocsánat – lép vissza hozzám –, ezt majdnem elfelejtettem – mosolyog, majd egy csókot nyom a számra, aztán visszafordul a fürdőszoba felé.
Miután lefürdünk, azonnal útnak is eredünk, úgy döntve, majd útközben bekapunk valami reggelit.
Kissé esős időben van részünk, mintha az égiek is sejtenék, mire készülünk. Mintha máris siratnának minket. De nem érdekelnek. Még ha kicsi is az esélyünk a drunok ellen, akkor is meg kell próbálnunk.
Mikor egy kisvárosba érünk, az eső szinte már szakad. Alig látok ki a szélvédőn. Az ablaktörlő nem győzi elsöpörni az esőfüggönyt az üvegről. Sok autó inkább félre áll, minthogy tovább folytassa útját, azonban nekünk nincs más választásunk. Csak annyi időre állunk meg, míg beszerezzük a hegymászáshoz való felszerelést, és egy kis élelmet.
- Kérnek még valami mást is? – kérdezi a sportboltban az eladó nő, miután minden beszerzett dolgot a pultra pakoltunk.
- Nem, ennyi lesz – mutatok a rengeteg felszerelésre, mire a nő szürke szemei elkerekednek, majd minden további szó nélkül elkezdi beütni az árakat a pénztárgépbe.
- Összesen ötszázhatvankettő dollár lesz – mondja, miután az utolsót is beszámolta. – Kártyával, vagy készpénzzel szeretnének fizetni? – kérdi.
- Készpénzzel – válaszolok és kiveszem a zsebemből a pénzt. Leszámolok hétszáz dollárt, és átnyújtom neki. – A visszajáró a magáé.
- De… - szeppen meg, majd úgy dönt, inkább nem visszakozik. Gondolom még soha nem hagytak nála ennyi pénzt egyszerre, és nem jön rosszul a kevés fizetés mellé, amit ezen a helyen kap.
Fogjuk a szatyrokat, és visszarohanunk az autóhoz. Majd az esővel továbbra sem törődve, a közeli reptér felé megyünk tovább. Sajnos lassabban kell haladnunk, de azért szerencsésen megérkezünk az úti célunkhoz. Mindenki felpakolja a cuccokat és berohanunk a terminálba. Nincs időnk menetrendszerinti járatra várakozni, így kinézek magamnak egy aktakukacnak tűnő pasast az egyik pultnál, és elindulok felé.
- Helló – könyökölök fel a pultra.
- Miben segíthetek? – kérdi anélkül, hogy rám nézne, szemét a monitoron tartva. El tudom képzelni milyen fontos dolga lehet. Valószínűleg nem tudja éppen melyik kártyát hova tegye a pasziánszban.
- Khm – köszörülöm meg a torkon és szép kis summát csúsztatok előrébb a pulton. Nem is kell több, a hapsi egyből felpillant, megigazítja a nyakkendőjét, lecsúszott szemüvegét feljebb tolja az orrán, majd, mint aki tökéletesen végzi a dolgát, ismét megkérdezi.
- Miben lehetek szolgálatára?
- Egy gép kéne. Tudja, egy magángép.
- De, Uram, látta maga, hogy milyen idő van odakint? Nem járnak a gépek. Az összes járatot törölték. A magángépek sem járnak.
- Pedig nekem sürgősen szükségem lenne egyre. – Még egy kis pénzt csúsztatok elé.
- Oh, ez esetben viszont lehet, tudok segíteni. Egy pillanat, kérem. – Felveszi a telefonkagylót, bepötyög egy számot, majd rákezd a mondókájára.
- Bill, lenne itt egy ügyfél, akinek sürgős dolga van. … Igen, Igen tudom, hogy milyen idő van kint, de hidd el, megéri – halkítja le a hangját. – Megjegyzem feleslegesen, így is minden szót hallok. -  … Várjál, megkérdezem. – Ismét felém fordul. – Merre szeretne menni?
- Az Appalache-be – válaszolok, mire bólint és megismétli a telefonba.
- Tudom, de mondom, megéri – közli nyomatékosan. … Oké, rendben, kösz. – mondja még utoljára, majd leteszi a telefont. – Úgy fél óra múlva legyen a hatos felszállópályán – fordul ismét felém. - Azt már régóta nem használják, tudja, kicsi a forgalom, nincs értelme…
- Oké – szólok közbe, nehogy mesedélutánt tartson nekem a repülőtér történetéről.
- Szóval egy köpcös, kopaszodó fickó fogja magát várni, a neve Bill. De ne késsen!
- Rendben, kösz – bólintok, majd egy újabb húszdollárost nyomok az orra alá, és távozok. 
Visszamegyek a többiekhez, akik a csomagokon ülve türelmetlenül várják a híreket. Amint odaérek, mindketten felpattannak és kíváncsian néznek rám.
- Sikerült elintéznem – közlöm a jó hírt. – Van egy krapek, aki hajlandó minket elvinni ilyen időben.
- Ez szuper. – Tom fel is kapja a csomagjait, útra készen, majd Destiny is követi.
- Menjünk, nem késhetünk – mondom, és én is fogom a csomagjaimat, majd elindulunk a megadott helyre. 

Nincsenek megjegyzések: